Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)
3. Pásztortanyák
fölttinés nélkül az a figyelemreméltó körülmény, hogy ez a szilaj pásztorkodás a legteljesebb nomádélet jegyében folyt. Szerteszét csatangoltak a gulyák, ménesek, nyájak az 50 négyszögmérföldnyi hatalmas területen, pásztoraikkal egyetemben, a kik ott ettek, a hol megéheztek, ott ittak, a hol megszomjaztak s ott hajtották nyugovóra fejüket, a hol reájuk esteledett, hogy hajnalra kelvén, a jószágot olyan helyre tereljék, a hol még érintetlen volt a mező. Bél Mátyás szerint a pestmegyei pásztorok enni- és innivalóikat szamárháton hordották magukkal. *) Ebből a nagyon is általánositó ösmertetésből nem nehéz kihámozni, hogy a pásztorok, a kik eleségüket szamárháton hordozták, csak juhászok lehettek. Csak a juhászoknak volt mindenkori hű kísérője, teherhordója, paripája a szamár. A mint szamár nélkül igazi juhászt elképzelni bajos, éppenúgy elképzelhetetlen, hogy a gulyás vagy csikós mellett szamarat keressünk. A Ferencz császár tiszteletére rendezett mezei ünnepen ,,midőn a gyönyörű hó fejérségű Magyar Juhok" bemutattattak, ,,a' nyáj előtt ballagott dudálva a' Pásztor, utánna kullogtak a' terhordó szamarak."**) A teherhordó-, vagy népiesen tergenyésszamár, egészen napjainkig, fontos kiegészitő szerve volt a gúnyásjuhászok nomádéletének. A nyájakat ugyanis, a melyek nem szaporítottak, vagy tejgazdaságra nem voltak alkalmasak, hanem csak gyapjútermelésre, eladásra tartogattak, kicsapták a távoli legelőkre, olyan juhászok őrizetébtn, a kik magukkal hordották minden gúnyájukat, szerszámukat, heti eleségüket A hol a juhászdél, vagy az esteliállás elérte őket, enyhelyet kerestek, tanyát ütöttek, tüzrevalót gyűjtöttek, leszedték a holmit a szamárról, letűzték a szolgafát, elővették a bográcsot, sütöttek-főztek, ha kellett, rövidnyelü ásójukkal, kopolyát vetettek. Mikor ez is megvolt, az öregbojtár, a bács, leütötte az ásót és nyelére akasztotta a ragyogóra fényesített ivókolompot.***) Ezt nevezték bdcsüUsf*"tk. Ha azután továbbmentek, a holmit újból a szamár hátára erősített szamár nyeregre rakták, akgatták, még padig oly a r i sorrendben, hogy az egész rakomány bizonyos kűpalakban helyeződött el, úgy hogy csúcsára lehetett borítani a kormosfenekű bográcsot, a melyről az csőviz is gyorsan lefuthatott. De előbb még az egész rakományt leborították zsírbamártott szürposztóval. A tergenyésszamár pedig türelmesen hordozta tovább, legelőről-legelőre rakományát, mígnem a nyáj, rendesen már az első fagygyal, téliszállásra került. Az alföldi juhászok szamaráról szépen emlékezik meg Prónay Gábor. „Láthatni ezeket, a' nyájba oly otthonos állatokat, mint legelnek a' juhok közepette 's miként tipegnek köztük, bundákkal 's élelemszerekkel terhelve, ök meghittjei a' juhásznak, ki ha izenettel a' szomszéd faluba vagy majorba, vagy pedig búfelejtésül egy pohár borra a' közelebbi csárdába akar menni, akkor reá terítvén bundáját, nyereg és kantár nélkül fel ül szamárára, 's azt juhászbotjával legyengetve czélja felé üget, hol ez a' hosszúfülű a' csapszék előtt édes szendergésben órákig is elvár gazdájára." ***•) *) „Nempe, quidquid ad escam et potum pertinet, asinino penu, secum déférant, promuntque, cum, aut esuries stimulât, aut sitis." L. : Bel Matthias : Notifia Hungáriáé novae hirtorico geographica **) L. : Kúltsár István : Nemzeti Újság. ***) L. : Madarassy László : Az ivóharang. ****) L. : Báró Prónay Gábor :,V áztatok Magyarhon népéletiből. — A hortobágyi pásztorságnak is „utolsó nomád eleme a juhász volt, leginkább a kosos, a kinek
