Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

2. Pásztorok

lődéssel a tisztaság is fokozódott".... *) Szinte a mesék világában élőnek tetszik már az a szóhagyomány, hogy a pásztorok zsírral mosdottak, subagallérral törülköztek, pedig akad ma is elég pásztor, a kinek csak harmat a mosdóvize, napsugár a törülközője. A múlt század közepetáján a pásztori viselet nem annyira az elmaradottságban, mint inkább a szertelen czifrálkodásban nyilvánult, öreg szűcsök beszélik, hogy a valamirevaló pásztorszámadó minden télire más és más irhássubát varratott magának. A ,,ritka czifrázásokkal és czafrangokkal ékes Kostököt a' dohányzáshoz kívántató egész szerszámmal"**) együtt is, a vásárokon leginkább pásztorok váltották magukhoz, a száz bankó forintos törökbársonykeszkenővel együtt. Századunk elej ére a pásztori viseleten is erőt vett a kor általános szürkesége, de azért a bornyúszájíi ingről, a sűrűn ránczbaszedett, széles, gatyáról, a magassarkú, egyenesszárú csizmáról, a hegyes, nagykarimájú kalapról, a vendéggombos mándíiról, a nehéz subáról, vagy galléros, bekötött újjú szűrről, a kalap alól kinyomakodó, garádicsra vágott hosszú hajról, a vékony, hegyesre pödrött bajuszról, de egyébként borotvált arczról ; az egyenes testtartásról, a kemény lépésről, a sűrű szemöldökök alól szúrósan kitekintő szemekről, a kurta beszédről, mely a rövid kérdésekben, talpraesett feleletekben nyilvánul ; a szájból elmaradhatatlan tornyoskupakú, hattyúnyakú tajtékpipáról, a suba alól kilógó, vagy földönhúzódó bunkós meggyfabotról, juhászkampóról, vagy a nyakba akasztott karikásostorról, messziről megösmerni a pásztort. Minthogy a pásztornak egész élete, testi ügyessége, lelki világa az állatokkal való bánásmódra volt berendezve, ebben a tekintetben sok olyan vonással gyarapodott egyénisége, sok olyan tulajdonság fejlődött ki benne, a mi jobban elhatárolta a más foglalkozású mezei parasztságtól, mint például a ruházat. Csakhogy ezek nem annyira szembeötlő, mint inkább benső tulajdonságok voltak, s éppen ezen okból, az idők folyamán, kevés figyelemben és följegyzésben részesültek. Mégis, egy-két jó adalék elébünk állítja azt a képat, a mit egy igazi, hogy úgy mondjuk : hivatása magaslatán élő pásztorról elképzelhetünk. Takáts Sándor a török hódoltság korának kecskeméti pásztorairól a következő képet nyújtja : „Nyáron át ugyan elég dolguk volt a pásztorságuk alá került marhával. Rovásra jel kellett mctszeniök a jószágot, hogy őszszel azután elszámolhassanak. A borjakra, gyermeklovakra és emelgetős juhokra nagy gondot kellett viselniök. A nyájakat a baromjáró földekről délben az itatóra, azaz a déllói helyre kellett hajtaniok. Ha a juhász nem akarta, hogy a mások nyelvére essen, ugyancsak „látnia és czirkálnia kellett a marhát". A ki a marhát lappangtatta, tolvajszámba ment. Ugyanebben a sorsban részesült a latroknak lappanglatója is. A ki békót nyitott a ló lábáról, eltudták a nyájtól." Majd később : „Sok jel arra mutat, hogy a pásztornép, durvasága mellett is, igen szerette az állatokat s velük jól bánt."***) A múlt századeleji gulyásszámadó kötelességét a Mátyássynak tulajdonított versezetben találjuk szépen leírva : „Hajnal *) L. : Kada Elek : A bugaczi igazságok. Nyilt levél. . . „Vasárnapi Újság", 1895. évfolyama. **) L. : Kultsár István : Nemzeti Újság, 28. száma. ***) L. : Takáts Sándor : Régi pásztori élet. •A*