Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

borzalom fogott el annyira, hogy sírásra fakadtam. Ezért később búcsúverset írtam emlékül, mert ez úgy nézett ki, mint egy haláli búcsú. Mikor Csíkból elindultam Hova menjek azt se tudtam Négy gyerekkel a szánkóba Egész térdig érő hóban Feleségem siratózik Édes anyjától búcsúzik Istven veled édesanyám Nem látjuk többé mi egymást Kapum végre ki van nyitva A szánkó es kimegy rajta Testvéreim jó barátim Elkésérnek a templomig Istven veled jó testvérünk Nem látunk mi többé köztünk Megy a szánkó Rekecsénybe Egész neki a Szeretnek. Vize térdig be van fagyva A hóval es betakarva Annak jegén által mennénk Állomásra beérkezénk A vonatra mind felülünk Indulásra készen lévénk. Indul a vonat mivelünk Hat egész nap és éjjelen, így érkezünk a határra Kürtös határ állomásra Határőrök megvámolnak így engednek magyar földre így jutánk Lökösházára Magyarország állomására Itt hallánk első magyar szót Örömünkbem mind tapsoltunk Határőrök megkérdeznek