Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

LACZKÓ ISTVÁN: Emlékek egy moldvai csángómagyar életéből (Önéletírás)

nekem: „De unde esti?" Ami azt jelenti „Hova valósi vagy?" Erre én megszólalok tiszta magyarul: „Én Bakó megyei vagyok bácsikám." Erre mind felálltak lábra, úgy megijedtek mi lesz velük most, hogy rosszat beszéltek rólam. Erre én azt feleltem nekik, ne ijedjenek meg, mert én azért nem haragszom magukra. Lehet, hogy igazuk lesz, holnap mind az én kezem alá kerülnek. Örülhetnek neki. így is volt. Másnap amikor felöltöztünk katonaruhába, mind az én szakaszomba kerültek. De jó dolgom volt nekem velük, jobban szerettek engem mint a testvérüket. Megosztották velem az utolsó falatukat es. Esténként könyörögtek: Szakaszvezető úr, engedje meg, hogy énekeljünk magyarul. Megengedtem, de ne hangosan, mert ha meghallják, engem bezárnak. Nem volt szabad magyarul beszélni. Megkezdtük a munkát. Nehéz fizikai munka, kubikus földfeltöltés. A román szakaszvezetők egész nap kiabáltak „haidi mai" azt jelenti gyerünk, gyerünk, siessenek. Erre azt mondja egy magyar fiú: „Szakaszvezető úr, aki a falu közmunkáját szereti, annak tökharanggal harangoznak, amikor meghal." Erre nagy röhögés lett, én es nagyon nevettem, mert én ilyen szót még nem hallottam. De én nem mondtam meg a románnak mit mondott. Századparancsnokunk egy főhadnagy volt, nagyon rossz ember. Úgy féltek tőle a katonák, mint a tűzről. Velem szemben, nem tudom miért, egyáltalán nem volt rossz. Megtudta a katonakönyvemből, hogy én raktáros voltam a tényleges időben. Azonnal át is adta nekem a század raktárát. Többé nem kellett nekem kimenni a sántérre [munkahelyre], csak otthon az élelmet átvenni és kiosztani. Olyan bőségben voltam, amit a szám kivánt, azt ehettem. 10 órakor ki kelltt vinni a tízórait a katonáknak, szalámit, sajtot és a kilóval elosztani. Én sűrűen jártam be az irodába. Az irodában egy magyar fiú volt, mint nappalos Én megláttam a szekrény tetején egy üveget tele pálinkával. Kérdem a fiút: „Kié ez a pálinka?" Azt mondja, valószínű az Írnokoké. Azt mondom neki: „Tudod mit, igyuk meg. Ne félj semmit, nem tudják meg, sokan járnak ide." Egy-két nap elfogyott a pálinka. Egy nap azt mondja a főhadnagy a naposnak: „Add csak ide azt az üveget a pálinkával, mossam meg a lábaimat, mert nagyon fájnak, köszvényesek."