Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)
Interjúk - „A szegény öreggel ötvenkilenc esztendőt éltem..." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)
— Huncutságból. Rendetlenkedtek, az estállóba játszottak Veres nagyapámék. Mit tudom én, minő hámot húztak, meg birkóztak. Mi mindent elkövettek akkorába a fiatalok az estállóba. Mert akkor még nem ittak a kocsmába, nem volt mibül, estállóba jártak, oszt ott rendetlenkedtek. Huncut volt a nagyapám állítólag, nanám beszélte, hogy huncutsága végett ragadt rajta a róka. Nem azért, hogy a képe vagy a haja milyen volt. Gondoltam én már arra is, mert volt itt egy fiatal gyerek, azt elnevezték rókának, mert veres volt a haja. De Veres nagyapámnak olyan fekete haja volt, hogy csuda. De az egész családnak. Ó szegény huncutságból kapta a nevit. — Mikor ment férjhez Julcsa néni? Hogyan ismerkedett meg Vencel bácsival? — No, nem olyan sok üdőbe ment az ismerkedés. Akkor még nem volt olyan, hogy egy évig meg két évig beszéltek, egy-két hónap leforgása alatt elintéztek mindent. Nem volt az a hosszú udvarlás, szégyellte volna az ember. Hát én szégyenlettem volna elmenni a templomba vele, amikor gyónni mentünk az esküvő előtt. Annál hamarabb vagy három esztendővel marékszedő voltam. Nem is olyan nagylány, még csak 16 esztendős voltam, kedves, mert tizenkilenc lettem, amikor férjhez mentem. A szomszédunkba volt egy arató ember, oszt rimánkodott édesapámnak, hogy adjon oda engem neki marékszedőnek, mert otthagyta őket a marékszedője, gondolta, majd én kisegítek. No, ez az ember a Mlinkó Lukácsnál volt arató, nála dolgozott Vencel is. Három napig vagy meggyig arattunk. Aztán én meg csak mondtam, hogy — Vencel bácsi, — ugye, én tizenhat voltam, ő meg már harminc fele. Aztán az anyja megösmert ott engem. Gondolom, hát nem árulták el sose, de gondolom, hogy anyja mindég mondta neki, hogy jó lesz neked az a lány, jó lesz az neked. Már harminchárom esztendős volt, mikor megnősült, oszt engem vett el. Mittudomén, én olyan semmire se vettem ezt a férjhezmenést, mint olyan gyerek. Nem is nagyon akartam. Oszt a jó Isten úgy hozta a sorsomat, hogy nekem volt olyan módom, nem cseréltem volna el senkiér. Mert olyan jó ember volt, hogy ilyet már találni se lehet. Az nem mondott énnekem egy fenét se. A sütésbe, a főzésbe soha bele nem szólt. Ahogy csináltam, úgy ette meg. Ha tudtam, ha nem tudtam. Csak tudtam. Mert olyan kenyereket süttem, hogy anyósom még a szomszédba is megmutatta. Amikor megösmertem, én rá se mertem volna gondolni, tizenhat esztendősen, még akkor húsz esztendőn alul férjhez se mentek. — Hogyan tudta meg, hogy Vencel bácsi el akarja venni feleségül?
