Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Mink mindig a más kutyája voltunk..." (Készítette: Szuhay Péter)

tunk érte zsírt, lisztet, babot, krumplit. Amikor vettük a házat, akkor már fontunk, de akkor jobban keresztanyám meg édesanyám. Oszt tudja-e, mit csináltunk azzal a kenderrel? Mert volt kenderföldünk, olyan négy-ötszáz kadrát. Áztat kiöltük, bekötöztük kévibe, oszt a vízbe belementünk, itt van egy nagy gödör e, egyikünk belement, a másik meg hordta lefele. Tudja, hogy megázzon. Lecsavartuk. Ott ázott két hétig. Jól megázott, akkor kimentünk négyen-öten, szedtük fölfele, állítgattuk kifele, hagy száradjon. Mikor megszáradt, volt olyan, aki összetörte. Akkor kicsaptuk belőle a piszkot, ilyesmit, megcsináltuk rendesen. Az a magunké volt. Oszt azt is megfontuk, oszt eladtuk. A gazdák megvették, mert szőttek belőle lepedőt meg mindenfélét. Olyan gyönyörű vászonlepedőket. Volt itt a telepen egy szövőasszony, Ivánkovics Maris, az állandóan szőtt. — Kamillával foglalkoztak-e? Szekfűvirággal. — Bubujkával? Hogyne! Jajj, istenem, de sokat cipekedtem, de akkor még ám elzavartak. Most nem zavarják a népeket. Ha mentünk a tarkányi földre, oszt megláttak, villával jöttek a tarkányi kulákok. Hogy összegázoljuk a vetést. De nem bántuk mi, belementünk, hiába zavartak. Az uram járt még csak sokat, Tepélyen szedték a legtöbbet, a kaparóháznál. Egyszer kimentem a tarkányi földre Ferenc Miklóssal. Csudán hitt, — gyere mán, ne félj, nem hagylak megverni. - Na gyerünk, a franc jöjjön rád, gyerünk, így szidtam e. Azt mondja Miklós, - el ne szaladj, hajönnek, majd én némának teszem magam. Úgy is volt. Odajött a gazda. Azt mondja: — Ki engedte ezt maguknak meg? Mondom, hogy — ki engedte volna? Senkise. Nézze már, itt van ez a nyomorult ember, beszélni se tud, néma. Hát már csak nem zavar el bennünket? - Hu-hu - csudán beszélt Miklós némául. Oszt megengedte az ember. Szóval azt mondta: - milyen fajin fiatalember, oszt néma. Jajj, na akkor egy zsákkal megszedtünk. Ma egy marékkal se tudnék. Életemben mindig dolgoztam, de annyit, akár egy kutya, azért értem ide a lábammal. Kapálni az uram nem volt elég, nekem is kellett menni napszámba. Mert a gyerekeket tartani kellett. Én egész életembe mindig kapáltam. Az a szemét fáradság meg csak most vesz elő. Mondja a doktor úr is, hogy - kedves, magának az a baja, az a sok menés, amit csinált. De már bár ne élnék, inkább haltam volna meg, nem szenvedtem volna. Mikor a lányom meghalt, megkaptam ezt a bajt, egy hónapig kórházban voltam, az ideggel lett valami, az agyammal, a fejemmel. Azt mondta a főorvos, - idehallgasson, ami a maga fejiben van, csak a jó isten veszi le, más senki. Adott oszt orvosságot, én máig, van húsz esztendeje, mióta orvossággal élek,