Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

csakugyan jött a Szent Mihály. Egy erős dér minden levelet levett róla, nyolcszáz kvadrát ottmaradt. — No látja e. Ment napszámba. — Jelentsed. — Kinek jelentsem? A beváltónak. Mondom, — mit ér az? - Jelentsed, hogy lefagyott. Adnak kártérítést. — Hogy adnának kártérítést hanyagság miatt? Jelentettem aztán. Visszaírtak. Az a maguk karja, mi arról nem tehetünk. Ha maguk elhanyagolták. - Na látja, itt van. Majd adnak hanyagságért kártérítést?! Nem adtak semmit. Akkor oszt kitelt nagynehezen az esztendő. . . Ősszel azt mondom a fiának, - János, ha akarsz, maradsz, de apád ne gyüjjön.. . Ő akart volna is, de a felesége, hogy így, hogy úgy, hát akkor ne gyertek. Akkor gyütt oszt egy másik ember. Simon Sándor, már nem él, ott lakott a cigányok fele. Az egy nyugodt ember volt szegény, de idős volt, olyan csendes, és nem sokat törődött vele. Kukoricaföldje is volt, már két hold volt csak akkor a dohány, egy hold meg kukoricaföld, az övé volt az a kukorica teljesen. Nekem meg kellett szántani, bevetni, lókapázni, hazavinni a rengeteg termést, az az üvé volt. A dohány felesbe volt. A kukoricaföldet háromszor is megkapáltam, a dohány földet meg egyszer. Nem lett belőle semmise. . . Mondom Terinek, a feleségemnek: - ez így nem megy, Teri. Mondom, harmadába volt, a saját földem harmadába dolgoztam. A két hold az ő termése, a három holdból egy volt a mienk, és azzal se csinált semmit se. Ültetünk magunknak. Egy holdat. Hát, így meg úgy. Sok, nem bírunk vele. Akkor ültessünk egy félholdat. Az se megy. Te akar csinálod, akar nem, én így csinálom. Ültettem oszt nyolcszáz kvadrát dohányt. Magam. Szóval saját részünkre, a magunk munkájával. Erzsébet akkor ment be iskolába, tudom, emlékszem. Ez negyvenkilencbe volt, amikor Egerbe írattam. A dohányból is lehetett külön pénzt csinálni, mert a kupecok jártak mindenfelől. Kistálya, Andornak, erről a vidékről. Tőlem is vettek egyszer kistályaiak. Tán négyen jöttek, este. Nem akartam adni. Azt mondja Teri, — Add már oda, mit dugdossuk! Egyik kijött utánam. — Mit akar? Mit törődik maga, hogy honnan veszem elő? Menjek be, majd én beviszem. Jól van, kiment. Bevittem. Harmadnapra visszajön. — Hát, bátyám, én megjártam a dohánnyal. - Hogyhogy? - Fináncokkal találkoztam össze itt a szövetkezetnél, összevertek cudarul. Nem mondtam meg, hogy honnan vittem. De megvertek, és a dohányt is elvitték. Ha hiszi, ha nem, így volt, itt van ez az ember, cimbora, ez is megmondja. - Hát én is láttam ott voltam, agyonra verték. — Hát akkor bátyám, most vagy dohányt adjon, vagy pénzem adja vissza. . . Mondom, — itt van a pénzi. Azt mondja, — mikor jöhetek dohányért? Mondom, - az én portámra már ne gyere többet.