Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

simuljanak. Ne szorítsa a heveder, amivel lekötjük a nyerget, egy vastag, négyujjnyi vastag szíj. A hasán keresztül fogják. Hogy nehogy elforduljon a nyereg, azt jól fel kell húzni. Mondom, - látja, azt a kis kört nem csináltam meg vele, oszt azért ugrott úgy hátra. Elmegyek én, hol marad éntőlem maga?! Elmentem, tizennyolc kilométer ide, hat kilométert jöttem egy trappba. Ott egy kicsit lementem, ott folyik a Laskó, van egy patak, ott mentem Tepélypusztán át, a Laskó a tepélyi meg a poroszlói határt választja. Rámentem a hídra, onnan megint egy trappba hazáig. Mikor hazaértem, csupa víz volt. De én is. A lovas megizzad a lován, az nem fázik. Kilencszázhuszonnégybe volt a szoborleleplezés itt a piacnál e. Én nem akartam menni, meg tiltva is volt a parancsnokságtól, hogy a csődörrel nem szabad olyan helyre menni. Oszt felvonult a bandérium. Oszt a főjegyző úgy tett a községházán, hogy ki kéne űzni a faluból is Járdánt, hogy nem segél. Jó szép lovai vannak, de úgylehet, egy gyereket se enged ültetni a lóra. Majd ülnek a semmi lovakra. Volt egy ember, a sógoromnak, a Nyuka Pestának a bátyja, azt mondja: - hallod-e mán, mint mondtak? Mondom, — nem hallom, most hallom csak. Mondom, — de hát ha megtudják Horton, ott volt a ménesparancsnokság. Azt mondja, — jegyzőnek kívánságát teszed. Hát ráültem egy lóra, az a furiózó volt, amit Tiszafüredről hoztam. Ott a templom előtt a szélire álltam a bandériumnak, még nem volt piac akkor, csak szabad tér. Ott fogadták a főispánt, az alispánt, a főszolgabírót, meg tudja isten, még kiket — a szoborleleplezésre. Szélről álltam. Előttem állt egy parasztfiú, Vass Pali, úgy hívták. Olyan makacs ember volt. Mondom, — ne gyere közel. — Azt mondja: — miért? — Hát tudod, ez csődör, az meg kanca. Nyekken kivágta: — aki fél a lótul, ne üljön lóra! Mondom, — én nem félek, nem magamat féltem! Tégedet. És tapiskál énfelém. Én bal kézzel fogtam a szárat, hogy a jobb kezem szabadon legyen. Mert a katonaságnál jobb kézzel vágni kell a karddal, vagy nádvessző van az ember kézibe. Mert a nádvessző kötelező volt. Tudja, mi az a nádvessző? Pálca. Itt is volt a nádvesszőm. Oszt ahogy Pali tapiskál, menne az én lovam is, én tartottam visszafele, de az nem a kancát bántotta, hanem megfogta Palit, és leszedte róla az inget meg a gatyát! Nevették a népek! Oszt jól elvertem a lovat. A főjegyző meg rámripakodott: - miért jöttél ide? Mondom: — nem az én kívánságom volt, hogy jöjjek! Azt mondja: — menj innen! Volt ott két csendőr, azt mondják menjek innen. Mondom, — jól van tiszthelyettes úr, elmék úgyis, de mondom, ne tessék közelebb jönni. Nem magát féltem, a lovát! - Jól van már, menjek a fenébe. Oszt jöttem hazafelé, de nem akart jönni, fölágaskodott magasra. Leugrottam róla, nehogy maga alá temessen.