Molnár Mária: Néprajzi Közlemények 31. évfolyam - A gimnázium szerepe egy paraszti közösség társadalmi mozgásában (Budapest, 1989)

Interjúk 1-20. sz

nem is érdekel, a férfimunkát akarom elvégezni, s a nagy cél, az ország, a nép felemelése nyomrúságából a feladat. Egyik diákom, később kitűnő kohómérnök, matyó fiú ezt mondja a vitában; ezt úgy lehetne neveznünk tanár úr, hogy kultúrpesszimizmus! Lehet, hogy Kodály Zoltán megharagudott volna a szóért, de jobban kifejezni, a fogalmat aligha lehet. Én a szónak szívből örültem. A vitában pedig szépen kibontakozott a költemény mondanivalója, sőt a varázsa is, az az eszmei, erkölcsi erő, ami emel, humánumot és magyarságot egyaránt sugároz, de emellett bizonyos étoszt, bizonyos erkölcsi magatartást is kivált a betűkőn túlnéző olvasóban. Néhány szó a németről is: ott sokkal egyszerűbb volt a feladat. A csoportok egyik fele - feltételeztük - csupa idegenből áll, most érkeztek e négyes csoportok Ausztriából Mezőkövesdre, sok mindent látnak, mindenről tudni akarnak; erre nézve egyre-másra kérdéseket tesznek fel. A másik öt csoport viszont kövesdiekből áll, készüljenek fel arra, hogy idegeneket fogadnak és mindenről fölvilágosítást kell adniuk. Szabad használni előkészületül a szótárt, nyelvtant, szabad hangosan beszélni is. A négy ember dolgozzon együtt, szóban és írásban; mint ahogy a magyar irodalmi órán is szabad volt megtárgyalni egymásközt, hangosan az egyes kérdéseket. Az ilyen órán nyoma sem volt, nem is lehetett az un. fegyelemnek, amely egyébként az óráinkra szükségszerűen ránehezedik, a „meg se mozdulj"! jeligének. A legkisebb rendbontás sem volt. Annál több munka. Engem is meglepett a készség és az izgalom, amelyet a verseny kiváltott. Hol a szótár? Nézd meg gyorsan! Rongyot ér-e valóban a tudomány? - ilyesmit hallottam. Majd meg ilyet: Hogy mondani németül, ,,bő gatya? " Hisz akkor Kövesden ez még nem tűnt el. Az öreg Barczi bírónak ez volt a mindenkori viselete; mondhatni, tekintélyének biztosítéka. Ez a fajta tanítási forma így még gyenge diákjaimat is nekilelkesítette. A csoportosításnak erre az elvére szintén Rhóder Pál hívta fel a figyelmemet, s Elsa Köhler ezzel foglalkozó könyvére is (később Szegeden el is olvastam, megvolt az egyetemen, Tettamanti szemináriumában); említette a német szociáldemokraták hasonló elven épülő iskoláit is. A verseny gondolatával viszont ezt a formát magam egészítettem ki. Voltak másféle próbálkozásaim is, de az uralkodó természetesen a hétköznapok valamiféle kiegyensúlyozott oktatási formája lett. Nem