Forrai Ibolya: Néprajzi Közlemények 30. évfolyam - Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél (Budapest, 1987)

Szöveggyűjtemény (1-5)

Végre sok szenvedés után átmentünk a Dunán és ott volt mindjárt, közvetlen egy város, a neve Dunaföldvár. Be is mentünk a városházához kérdésre, hogy hol lesz az utolsó állomásunk. Mert mi úgy gondoltuk, hogy mihelyt átmegyünk a Dunán, mentesek leszünk az ellenségtől. De nem igy lett. A városházba azt mondták, hogy Pacsa az utolsó állomás Zala megyében. Mit volt tenni mást, csak menni kellett tovább, pedig immár elegünk volt. Ki voltunk fáradva, csak pihenésre lett volna szükségünk. De nem volt, akinek sorsunkat elpanaszoljuk. Ha valahol egy jó emberrel találkoztunk és elmondtuk, hogy honnét jövünk, az lett a felelet : miért nem állták meg a helyüket. Természetes kettőnk közt nagy volt a különbség, mert az illető bennszülött volt, mi meg bujdosó magyarok. De nem volt mit tenni, mert nem volt senki pártfogónk, csak a jó Isten. És igy ott voltunk Zala megyében. 1945 április 16-án indultunk vissza, vettük az irányt Bácsalmásra, de nem parancsra, hanem csak önmagunktól, mert arra gondoltunk, hogy itt van a tavasz és valahol munkába kell állnunk, hogy a következő télre kenyeret szerezzünk. Aztán csak jöttünk, 2-3 nap is eltelt anélkül, hogy valakitől bárcsak szóbeli biztatást kaptunk volna. Végre 9 napi utazás után április 24-én megérkeztünk Tolna megyében egy német faluba : Kéty volt a falu neve. Itt aztán találkoztunk több hozzánktartozóval, akik már be voltak helyezkedve a német házakba. Itt találtam meg a vömet és más jó barátomat, akik már hat hete itt voltak és tudtak mindenről. Nagyon szivesen fogadtak és tehetségük szerint el is láttak bennünket. És ismét beláttuk, hogy a jó mindenható Isten nem hagy senkit magára. Itt tudtuk meg, hogy a németek valami bün miatt ki lesznek lakoltatva és minket tesznek a helyükbe, így aztán kezdtünk széjjelnézni. Négy napba került és nem találtunk magunknak való házat, jobban mondva, az akkori bizottság nem is fogadott kellőképpen benünket. És igy kénytelenek voltunk egy más faluba menni. így jöttünk Kétyről Kisdorogra 1945. április 28-án."