Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

szövegek megformálódását ha kérdőívet használ, illetve ha lazább beszélgetést folytat családi vagy baráti körben. Másként tárul fel egy előadó, egy hagyományközösség repertoárja ha a néphitparadigmákat rendszerező kérdőívünk logikája szerint "vallatjuk" társunkat, s ismét csak más képet kapunk, ha egy hiedelemélményekről beszélgető kisebb közösséget figyelünk meg. Az első esetben sokkal inkább saját igényünk szerint reprodukál tatjuk a hagyományt, míg a második módszerrel sokkal közelebb kerülünk a "természetes előadás" körülményeihez, még akkor is, ha a beszélgetők a mi kérésünkre jöttek össze s a témát is mi "dobtuk fel". A "gyűjtés" során tehát igen sokféle módon szerezzük meg s rögzítjük a kívánt információkat és az egyes szituációkból különféle előadói produkciók is származnak. Tehát e monográfia szövegeinek többségét egyértelműen a többékevésbé hagyományos gyűjtőmódszerek által — vagyis kívülről — meghatározott, kisebb-nagyobb mértékig mesterségesen befolyásolt körülmények közötti alkotás hozta létre. Lássunk néhány példát! Nem ritkák a gyűjtő és az előadó(k) közötti dialógusok, melyek önmagukban is többfélék lehetnek. Legegyszerűbb a közvetlen ténykérdés s az adatközlő válasza /Sz 423, 648/, de nem ritka az sem, amikor két (vagy több) beszélgető egymást kiegészítve válaszol a feltett kérdésekre /Sz 848, 556/. Ez utóbbinak tanulságos változata, amikor az egyik válaszoló adatait a másik ugyanannak a hiedelemnek egy újabb változatával egészíti ki, mint pl. a gyermek gyógyítását jármon, ill. létrafokon való átadással gyógyító eljárások ismertetése /Sz 507/. Az Adattár szövegeiben főként azok a kérdések figyelhetők meg, amelyek segítségével egy kerek típus elemeit keressük /Sz 119/, vagy amikkel egy hiányzó mozzanat után nyomozunk /Sz 516/. Megint csak másféle szövegeket eredményez, ha a gyűjtő saját logikája szerint többször visszatér kiinduló kérdéséhez /Sz 48/, vagy ha valósággal a faggatás "módszerét" alkalmazza, mint pl. egy-egy szokatlanabb képzet kikutatásánál /Sz 537, szerelmi rontás/. Úgy érzem, hogy arról sem szabad megfeledkezni, ha éppen a gyűjtő figyelmetlensége vagy ügyetlensége hagy nyomot a hiedelemszövegen. A nagypénteki szemét kisöprésének a tilalmát /Sz 401/ tartalmazó párbeszéd jól mutatja, hogy a gyűjtő az adat elmulasztott rögzítését miként próbálja újra reprodukáltam!. Ez a jelenség korántsem olyan ritka, mint gondolnánk, hiszen ha beszélgetőpartnerünk gondolatai elkalandoznak, hajlamosak vagyunk - még ha gyakorlati szempontok miatt is -, de kikapcsolni magnetofonunkat. Sőt olykor az általános tájékozódás, az interjú előkészítésekor hallott szövegeket, "jó adatokat" mondatjuk újra hol röviddel, hol hosszabb idővel az első találkozás után. Ekkor egy spontánabb alkotófolyamatot kényszerítünk az ismételtetés-