Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

tokra korlátozódnia, s általában eloszlik a történet menetében), illetve kisebb morfológiai jelentőséggel, a záró körülményeket fogalmazzák meg. Metanarrativ elemeknek tartjuk a cselekménystruktúra szempontjából kevéssé releváns részeket, csekély információt hordozó sztereotip fordulatok, nyelvi klisék többségét. Nem feledhetjük, hogy a folklórban e formuláknak önálló jelentőségük van, így a gyűjtés során ezeket is rögzítenünk kell. 2. Implicit mozzanatok. A szövegek adaptálódásának helyzeti vagy funkcióbeli folyamata csak hozzávetőlegesen olvasható ki a szövegfelszín konkrét elemeiből. Lényegesebb vonása, hogy implicit módon "színezi", gazdagítja a szövegeket. A menyecske tetteit tartalmazó hiedelemmonda típus kapcsán már utaltam erre a jelenségre, bár ott a szövegfelszín is elég konkrét formában tartalmazta a minősítő jegyeket. A hiedelemmondákban az implicit jegyek egyik sajátos esetét az ún. álhiedelemmondákban figyelhetjük meg. Az ilyen szövegek tulajdonképpen a hiedelmek, a hiedelemszövegek közösségileg elfogadott normáját értékelik át metanarrativ eszközökkel. A szöveg tartalmát, az előadás módját egyaránt értékelő mozzanatokkal társítják. A metanarrativ viszonyulással az előadó a néphit valamely elemének (vagy egészének), de még a történetmondás módjának elutasítását is kifejezheti. Ez leggyakoribb a visszajáró halott és a különböző temetői történetek esetében /Sz 671/, melyek jól mutatják, hogy az álhiedelemmondák is a valóságos hiedelemtörténetek módjára szerveződnek. Ilymódon az előadás során az explicit metaiiarráció elemei is megfigyelhetőek (pl. "aszongya" stb.), ám az álhiedelemmondák tartalma éppen az adott hiedelem elutasítását fejezi ki. A szövegek adaptálódásának egyik további sajátos jegye, hogy a mai előadók többnyire csak utalnak a "protoszövegekre", vagyis nem valóságos előadásban adják elő az eseményeket, történeteket, hanem csak utalnak ezek ismeretére /pl. Sz 907 stb./. Itt voltaképpen az implicit alkalmazkodás két tendenciája is megfigyelhető. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy az ilyen történetek, hiedelmek még ismert, a közösség memóriájának eleven közegében vannak, hiszen elegendő csak utalások hálójával felidézni őket. Az előadásnak, a szövegnek ezt a típusát LOTMAN (1982) "személyesen ismert szövegnek" nevezi, mert ezek a befogadás által, utalásokon keresztül aktualizálódnak. Más szóval a továbbadást a hagyomány, a közös memória teszi lehetővé, az a szemantikai mező, amelyben a közösség tagjai "otthonosan" mozognak s ezért nem szükséges minden mozzanatot részletesen kifejteniük. Végső soron a hiedelemmondák, a hiedelmek használhatóságának objektív törvényszerűségéről van itt szó, mely egyébként a folklór lényegi sajátja és nem kizárólag a hiedelmek kapcsán érvényesül. A folklór igen fontos belső sajátossága, hogy