Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

tudjuk közvetlenül megfigyelni, főként az ilyen mondatnyi közlésekből értesülünk róluk. Az is előfordul, hogy a cselekményekről előírás /Sz 301/, vagy éppen a tiltás, vagyis valamilyen cselekvés elvégzésének tiltása /Sz 367/ nyomán kapunk információt. A hiedelmekről valló szövegek egy másik igen nagy osztályát a külöböző epikus történetek képezik. Élmény történetek, memoratok és mondák a terepmunka által meghatározott előadói szituációban is gyakran előfordulnak. Nem véletlenül, hiszen kérdéseinkkel magunk is serkentjük megjelenésüket, ugyanis gyakran a szövegekre való rákérdezéssel próbálunk újabb és újabb hiedelemadatot megismerni. Magam ezt a módszert kiváltképp a mitikus lények kapcsán alkalmaztam, amikor is nem (csak) arra voltam kíváncsi, hogy mik a garabonciás tulajdonságai, kiből válhat tudományos kocsis és így tovább, hanem azt kérdeztem, hogy milyen történeteket meséltek a garabonciásról, kit tartottak tudományos dudásnak, kocsisnak, kovácsnak stb. Bár a természetfeletti lények egy-egy specifikus vonását részletes kérdezgetéssel is ki tudtam tapogatni, sokkal eredményesebb volt, ha élmény történetek, vagy akár beszélgetőtársam által nem hitt, de általa is ismert történet után érdeklődtem. A hazajáró lélekről, kísértetről pedig egyenesen élménytörténetekben vallottak /Sz 653—667/ s nem volt szükség a részletező kérdésekre. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy epikus szövegek elmondásához előadói képességek szükségeltetnek s ezeket nem mindenki birtokolja. Nem csupán emlékezetkopás, felejtés, hanem az előadói készség hiányának a jele az, amikor valaki bizonyos történeteknek csak a meglétéről beszél, de felidézni, előadni nem tudja azokat. Világos, hogy a jó előadók sem ismerik a hagyományközösség minden elbeszélését, sőt olykor még kedvelt történetük is a felejtés áldozata lehet, azonban ők mind közvetlen gyűjtési szituációban, mind természetes előadói körben érvényesíteni tudják képességeiket. Eddig a szövegtípusokat a szövegek többségének előadói környezetét jelentő interjúszituációk, a "gyűjtés" szempontjából vettem szemügyre. Felmerül a kérdés, hogy vajon az idézett szövegtípusok kizárólag csak a terepmunka következményei? Lehetséges, hogy e szövegek csak a néprajzossal való találkozás nyomán nyerték el jelen formájukat? Nyomban le kell szögezni, hogy a válasz határozottan nemleges. Műfajilag, pontosabban fogalmazva a szövegközpontú műfajelmélet szempontjából az eddig vizsgált dialógusok, egyszerű közlések, epikus és nem epikus szövegek sokkal általánosabb típusok annál, hogy csak egy speciális esetre lennének jellemzőek. A mondakutatásban (BAUMAN et al. 1980) hosszú