Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)

CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A második nemzedék

2. Juhászbot-nyél: ehhez erős fát, rendszerint somot vagy borókafenyőt választottak. Különböző faragással ezt is kicifrázták. A juhász felszerelése közé tartozott tehát a juhászbot, melyet saját maguk készitették, majd Ízlésük szerint kifaragtak. Az igazi juhász elengedhetetlen kelléke volt még a furulya. E.zt szintén a saját készitésü szerszámai közé sorolhatjuk. A juhász a tavasz, a nyár és az ősz legnagyobb részét szabadban töltötte, a nyájával együtt. Az időjárás viszontagságai ellen legjobb védelmet nyújtott a juhász számára a suba, melyet gyap jas juhbőrből készitették a szűcsök. Az anyagot mindig az uradalom adta, s az elkészítés árát az intéző egyenlítette ki. A ju hász a subáját palást-szerüen teritette magára vagy beleburkoló va heveredett le a fűbe. Nyáron szőrével kifelé, télen pedig befelé fordítva viselték. Az őrzésben, a terelésben a legnagyobb segítséget a kutyája nyújtotta. A juhászok legjobban kedvelték a göndör szőrű, kis termetű, de lelógó pulit, mert nagyon eleven, mozgékony és nagyon tanulékony kutya. A jól beidomitott puli mellett könnyű volt a juhász élete. Csak egy szót kellett mondani, de már szaladt a nyájától eltévedt juh után. A kutyatartásért szintén kapott valami juttatást a juhász. Ebben a Hegykőhöz tar tozó majorban napi két liter szepera járt a juhászkutyának. Ezen kis kitérő után folytassuk, milyen sors jutott az iskolából kimaradt cselédgyermeknek! - A hatodik osztály után édesapám leszerződtetett az uradalomhoz napszámosnak. Azonnal kaptam egy pár ökröt, amelyekkel a ganajt szállítottam el az istálló elől a karámba. Ez egy bekerített terület volt, ahova napközben kiengedték a marhákat a levegőre, de egyben letiporták az odahordott ganajt, hogy minél előbb beérjen. A gulyások az állatok alól elszedett szalmás ganajt az istálló elé tolták ki talicskával, s nekem ezt kellett elvinnem szekérrel. Kezdetben bizony nehéz volt még az ökrök befogása is. Nem segített senki sem, sőt, jót nevettek rajtam az idősebbek, mikor a rudat alig tudtam felemelni, hogy az ökrök nyakába tegyem az igát. Szerencsére az állatok olyan okosak voltak, hogy maguk dugták bele a nyakukat az igába és még a fejüket is lehajtották, hogy az igaszeget a helyére tudjam dugni. A tehetetlenségemben sokszor még könnyeztem is, de nagyon ügyeltem arra, hogy ezt a felnőttek meg ne lássák. Most jöttem rá, miért is tudnak olyan nagyokat káromkodni a cselédek: a tehetet lenségük, a nyomorúságuk kényszeritette erre őket.