Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)

CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A harmadik nemzedék - A kilencgyermekes cselédasszony

rancsot. Még azon a napon szekéren szállították be Szombathelyre a bevonulókat. Szörnyű érzés vett erőt rajtam. Mi lesz velünk? Mikor térhet haza a férjem, ha egyáltalán hazajöhet? Itt maradtam egyedül, két, apró gyermekkel. Nehéz lett az életünk. A férfiakat mi nők helyettesitettük, de csak fél konvenciót mértek, igy a gabona éppen csak elégnek bizonyult életünk fenntartásához. Dolgoznunk kellett, mert igy kaptuk meg a tejet a gyerekek részére és a gabonát, a kenyérhez. Aratásban most nem kötötték ki, hogy az uradalomhoz tartozók nem vehetnek részt a munkában. Én is markot szedtem, kévéket hordtam, - a cséplés idején pedig hol a polyvánál, hol a gépen dolgoztam. Konvenciós földből is csak fél területet adtak, de ezt is nehezen tudtuk megmunkálni. A gyerekeket mindig magammal vittem, mert nem volt kire hagyjam őket. Anyám ugyan néha vigyázott rájuk, de sokszor neki is menni kellett a mezőre, ha meg akartak élni. Még az idősebb asszonyokat is igénybe vették, mert nagyon hiányzott a férfierő . Férjem a háború alatt egyizben hazajöhetett szabadságra, s ennek az lett a következménye: tovább szaporodtunk. 1917ben megszületett az ILUS lányom. Hazatérését nagyon szomorú esemény fogadta. A frontra való kimenetele előtt született még egy leányunk: MARIA, akit az édesapja nem ismerte. Most, hogy váratlanul hazajött, a kis Mária halva feküdt. Torokgyíkban halt meg. Igen nagy bánat fogott el bennünket, s engem csak az vigasztalt, itthon van a férjem. Az évek múlásával egyre rosszabbodott a helyzetünk. Újra viselős lettem, s ebben az állapotomban is megkövetelték tőlem a teljes értékű munkát. Már közeledett a szülés ideje, egyszer otthon maradtam, mert nem éreztem jól magamat. Nemsokára zörgettek az ajtómon, s az ispánt láttam magam előtt. Nagyon leszidott, hogy miért kényeskedem, azonnal menjek vele. Mit volt, mit tennem, utána indultam szédelegve, mintha fejbe ütöttek volna. Ha nem csináltunk meg valamit rendesen, azonnal lefogták a napunkat. Igaz, a háború előrehaladásával hadisegélyt is utaltak ki, de ezt az uradalomban munkával róttuk le. Végre befejeződött a kegyetlen háború, s én azok közé a szerencsések közé tartozhattam, akiknek hazatért az ura. Vátról hamarosan a Vép melletti Baán-majorba költözködtünk át. Megpróbáltuk, talán jobb lesz az életünk, reménykedtünk. Csak egy évet birtunk itt ki, mert a következő esztendőben Ölbőre kerültünk, a Cseres-majorba. A férjem kocsis lett, s kezdetben