Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)
CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Az "uradalmak", a "majorok" népe
A cseléd tehát mindenben köteles volt munkaadója utasításait követni és még saját, személyes ügyeinek intézésére is csak annak engedélyével hagyhatta el a gazdaság területét. (Erről majd a későbbiek folyamán is meggyőződhetünk. ) Az egyenlőség elve korántsem érvényesülhetett, mert maguk a törvények, a rendelkezések is a gazda érdekeit, s nem a cselédek jogos igényeit szolgálták. Csak egy példa is megvilágítja a két fél egyenlőtlen viszonyát. A gazda azonnal felmondhatott cselédjének, ha az őt szitokkal illette, vagy őt "becsületében" megsértette. A cseléd azonban nem fordulhatott senkihez sem, ha őt érte személyében, becsületében bántódás gazdája részéről, kinek sokszor a tettlegességét is el kellett tűrnie. Érdekes a törvénynek az a kitétele: "... a gazda még akkor sem büntethető, ha a cselekménye a cselédnek könnyű testi sértést okozott. " Bár abban az esetben a cselédnek "joga" volt elhagynia a helyét, ha gazdája vagy ennek családtagja részéről egészségét, biztonságát, életét veszély érte vagy nem kapta meg a szükséges élelmet életének, erejének fenntartásához. E "joggal" azonban nem nagyon éltek a cselédek, mert ha a szolgálatukat megszüntették, leggyakrabban nem kaptak munkát. Olyan cselédet pedig mások sem szívesen alkalmaztak, aki "önkényesen" hagyta el előző gazdáját. A sérelmével pedig hiába fordult a jegyzőhöz vagy a szolgabíróhoz, ilyen esetben úgysem neki adtak igazat. A cseléd az urával szemben csak a rövidebbet húzhatta. A felszabadulás előtti társadalomnak ez az elég széles, nagyszámú rétege úgyszólván alig élvezett jogot, s csak a szolgai alárendeltség jutott neki osztályrészül. Nem vehettek részt nemcsak az országgyűlési képviselőválasztásokon, mint választók, de a községi vezetők megválasztásában sem. Arra pedig még gondolni sem mertek, hogy bírói hivatalt tölthessenek be vagy esküdteknek, képviselőtestületi tagnak válasszák meg őket. A "koszos cseléd", a "büdös cseléd" csak a.munkába szakadhatott bele, ahol aztán nem volt megállás. Dolgozhatott kora hajnaltól késő estig, mint ahogy maguk között mondták: "látástól vakulásig", e szerepét más vonalon nem értékelték. Sokszor találkoztam megrokkant középkorú "öregekkel", kiket az agyonhajszolt élet tett koravénekké, s aránylag fiatalon a családjuk terheivé, "keresztjeivé" lettek. A község (Bük) halotti anyakönyveiben ezt a bejegyzést találtam az 50-60 éves korban elhaltak "halálos okának" megjelölésére: aggkori végelgyengülés. Ma elszomorodott szívvel állunk meg ezen