Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 23. évfolyam (Budapest)
CSELÉDSORSOK, CSELÉDUTAK - Cselédsorsok, cselédutak - A harmadik nemzedék - Út a tejeskocsisságig
lyesség is. Napközben a forró sziklák öntötték a meleget, éjjel pedig majdnem a fagypont tájára esett vissza a hőmérő higanyszála. Egyik sikeres támadásunkkal sikerült délebbre szorítani az olaszokat, ahol valamit javult a helyzetünk, mert a kopár vidékről lakott területre kerülhettünk. Itt puhább fekhelyet készíthettünk, s az élelmezésünkben is gyökeres változást tapasztaltunk: többször kaptunk hús-féleséget, amelyből heteken át csak mutatóba adtak valamit. Nehogy elunjuk magunkat, ismét vonatra raktak bennünket és az orosz frontig meg sem álltunk. Bródit jelölték meg utunk céljául. Valóban nagyon támadott itt az orosz, s ezt kellett visszavernünk, illetve a támadást megállítani. Borzalmas napokat éltünk át az ideérkezésünk utáni egy héten. Csak úgy hullottak a mi embereink, de az oroszok még jobban. Nem is tudom, honnan vették azt a rengeteg embert. Kilőttünk tizet, jött helyette húsz. Úgy éreztem, itt a világ vége. Az egy hét alatt alig pihentünk valamit, s megváltásként jött e gy U J magyar ezred és egy német tüzér hadosztály. Ennek nem tudtak ellentállni az oroszok. Naponként gyengült a támadásuk, s egyszercsak elhallgattak a fegyverek. Ahogy elcsendesedett a táj, minket egészen hátra vittek, s egy orosz faluban pihentük ki az egy hét fáradalmait. Nemsokáig élveztük a gondtalanságot , visszairányították csapatunkat az olasz frontra, a Piávé mellékére. A parancs szerint a túlsó parton jól beágyazott olaszokat kellett visszavernünk. Ez kemény diónak bizonyult, mert teljesen nyilt terület állt előttünk, s ha kimozdultunk állásainkból, nagy részünket kilőtték. Igy esett el közelemben két büki bajtársam is. En ma sem értem, hogyan sikerült megmaradnom. Ebből a "pokol"-ból a malária mentett ki. Pár napig a front mögött a segélyhelyen feküdtem, de állapotom nem javult, s igy Sopronba irányítottak. Itt másfél hónapig feküdtem váltakozó láz állapotában. Elvesztettem időérzékemet, s teljesen belefásultam a változhatatlannak itélt helyzetünkbe. Ebben a szörnyű állapotomban egyik reggel a portás lépett be kórtermünkbe, s hangosan kiabálva jelentette be: "A sarzsikat letépni. " Kavargott velem a világ, nem tudtam mire vélni a dolgot. "Mehet mindenki arra, amerre akar, mert vége a háborúnak! " Csak lassan eszméltem fel, hiszen ütött a szabadulás órája, mehetünk haza, ez csengett fülemben. Orvosi kezelésre szorultam, de nem tudott visszatartani semmi sem. Még az sem, hogy a csehek, akik a kórházat vezették, eltüntették ruhámat, bakancsomat. Valahol egy kise-
