Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

szekerihe^, s amig ő kifogta az ő lovait, addig én tüzeltem, Ugy, hogy a farkasok nem közelitettek meg. Elégahozza, hogy megindultunk visszafelé, de nem akart hátul maradni, me fázott a gagya! Hanem aszonygya, magad maraggy hátul. Hát mondom én hátul maradok, no! Akkor mondom a vihallámpát én viszem. Aszonygya, s ha elejünkbe kerülnek? ! Mondom akkor elejünkbe kerülnek. Itt nincsen mese, menni kell. Elindulunk, a farkasok egéssz a falu végéjig jöttek bé, odájig kisértek. A vihallámpával vót szerencsénk. Hazamenyünk s kérdi a feleségem, hogy mi történt emit. Mondom, hogy hogy jártunk. Aszonygya, nem is kellett vóna este elinduljatok arra a hosszú útra, csak reggel, sze téli idő van. A zidőtől nem féltünk, se a hidegtől, me arra neki voltunk öltözve. Nahát reggel lemenyünk s hát ott egj lélek se jár. Élményünk le, s mikor leérünk a Magasokpatak, aoz, ott van egy sorok. S hát ott mennek sorjába ki, lehetett legalább ötven. Me a farkasok s a nyul az egy nyomba jár, télen. Az egy nyomba, s mindig a farkas a sorkot szereti, sorkon jár. Nahát, mán nem féltünk, me megvót virradva, rikótoztunk, s mentek. Leérünk, oalamást elhaggyuk, Maros mellé jutunk, s hát látom, hogy valami feketeség van a jégen. Bemenyek, nézem, s hát egy vidra. Meg vót lőve. S ő azon az éjjel ment, ugy, amig elvérzett. S osztán oda lefekütt. Hát mondom, né János bá! ne fejjen, mert megkaptuk a fuvardijt. Hogy te? ! Mondom ugy, hogy: né vidra. Megfogtam s ki vittem, s feltettük a szekérre, de a szekér tetejin szénával betakartuk, hogy nehogy valami vadász jöjjön vagy meglássa. Hazavittük, elmentünk, letettük a szénát, a cég kifizetett, hazamentünk, megnyúztuk a vidrát. Elattuk a borit, háromezer lejétt. Akkor kérem lehetett venni egy jó üszőt. Nahát igy jártunk a Gödemesterházi úttal. Hazamegyek, aszmonygya Kicsid Ádám Jóska, hogy, keresztapám! mennyünkéi Radócra lóét. Mondom, hogy Radóc messze van, hanem mennyünk átal Dornovátára. Hát veszünk teheneket. De mán a lovak ki vótak erdőivé a lovaknak pihenni kellett. Vót egy szógám, ojan tizenkét éves, aki az állatokat gondozta, ha én nem vótam odahaz, hát el is megyünk Dornavátára, de nem vót felhajtás, hát gondoltuk, hogy mennyünk el innét Radócra. Vonatra ülünk, estére megérkezünk Hadikfalvára, kiszállunk a vonatból, me csak odáig ment a vonat, Hadikfalvától három kilóméterre vót Radóc, kiszállunk s hát hallom, hogy magyarul beszélgetnek. Mondom, miafene, ide sokan jöttek vásárba. Hát kérdem, hogy maguk hová valók? Hát, aszonygya, mi magyarok vagyunk. Kérdeztem, hogy hát maguk mikor kerültek erre? Aszonygya, mikor Mádéfalvát felgyújtották, akkor az elődeink menekültek, s egyrésze idáig jött, s a másrésze Bakóba maratt. Nohát kérdem, hogy hol lehetne itt szállást kapni. Aszony-