Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

búgján keresztül, s hátul a bokor végéhez megkötöm. S akkor csatlóval megcsatolom, hogy szilárdan ájjon. Akkor kérem a láncot feljoggolom, a cselhe végire, a bokor végire, s felfogom a teheneket. Akkor megsirittem, hogy a hejiből ne mozdujjon fel. Akkor mondom, béhuzatom ide né, az ut mellé. Ahol szekérre tudom rakni. Nahát, aszonygya, ember fel se tudná gondolni, de mán most innét, hogy viszi el? Ezenn a köves uton? Kő. . . kőről kőre menyen. Hát mongya el, na, mert érdekel. Mondom talajjá ki! Hát, aszonygya, eszt nem lehet kitalálni! Hát elmontam, hogy a szekeret elnyutom öt méterre, akkor teszek két gerendát, ojjat vágok, amijjen jól esik, ne itt az erdő. Teszek két gerendát, s elől s hátul két átalfát keresztül. Akkor, mondom, arra a két lécet hosszan vendégrudnak, s eszt leszegelem. S erre megrakom a szekeret hosszan. Hat méter hosszura kieresztem, s akkor nem magas, mondom, és igy viszem le a szénát. Ha ez első kerék felment a kőre, az utaja visszafogja. Me hosszú a szekér, hogy nem tuggya elvetni. Ha az utaja ment fel, az eleje visszafogja. S igy viszem haza a szénát. Nahát aszonygya, nagy mester maga. Hát kérdem, hogy mi járatba vannak. S aszonygya, hát néznek, szeretne pisztrángot fogni. Mondom, hát én fogok magának. Há hogy fog? A serény hal. Mondom, jól. Katonáknak montam, hogy jöjjenek, s rakják el a pataknak a szélit kövekkel, s gyeppel, hogy a viz csak a tetejin mennyen el. Mondom, amig evvel dolgoztak, addig én megcsináltam a varsát. Vesszőből. Ugy, hogy*a hal oda bement, de kijönni nem tudott! Nappal a hal lefelé megy, éccoka pedig fölfelé megy. Akkor, mondom, letettem a varsát, elmentem fel, egy jó félkilóméterre, vágtam egy botot, csubukoltam a vizet. Hajtottam a halat lefelé. Amikor leértem a varsához, akkor a varsa pisztránggal vót teli. Na mondom, főhadnagy ur, most egyék halat. Adott, mondom nekem egy félkiló szalonnát, adott egy skatuja honvédcigarettát, még pénzt is adott. Osztán elbúcsúztam én a főhadnagy úrtól, hát hogy mikor ment el nem tudom, de elbúcsúztam s én kimentem az én dolgomra, . . . No, itt a szénával végeztem, akkor mondom, má most jó volna még részibe is csinálni, hogy legyen elegendő takarmán. Megvettem a patikás kisasszontól Csengelléren újra három hódat, a tizenöt kilóméter távóságra vót a kösségtől, hogy hazajárni nem lehetett, hanem kimentünk szekérrel, csináltam szénából kalibát, ami jó vót esső ellen s jó vót szél ellen. Cserhéket vittem fel, megraktam kereken szénával, belől ágyat csináltam, szénából, hogy jobban lehessen aludni, mint otthon a szobába. Nahát, igy dolgoztunk, a feleségem se ment haza, még a disznót es oda vittük, ott tartottuk. S egy tehenet, amit fejegessünk. Hát egy reggel