Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 21. évfolyam (Budapest, 1977)

Csonka Mihály önéletrajza (részletek)

sémit, mostmár erőseb a szőllő, tavaj sok retek lett volt bene, valami hat kocsival, jó volt a télen a lovaknak és teheneknek, mert volt az is négy-öt darab, a töbi ki üsző, ki tinó, ki borjú, bika nem volt. mindig adták a tejet a tehenek, csinálta anyám az oltott túrót, emijen tésztára valót, nyáron sajtot, vajat, ittuk az irót, sütötte anyám a vajalját. - ne pesti gyerek, aztsem tudod mi az! hát majd meg magyarázom: mikor össze gyűlt pár liter tejfel, akkor azt ki köppültük. (Köpüllő, az faedény, de volt cserépből is. ) bele öntöttük az edénybe a tejfelt - mikor menyi volt - és . . . egy rud bele járt az edénybe, felül levehető fedő juk rajta, a rúdnak az alsó végén . . . volt egy kerek kis falap, jukok voltok rojta, hogy minél jobban keverje a tejfelt; kelett neki bizony félóra is néha, mikorra őszement, a vaj ösze ált egy csomóba; itt lett aztán az iró, ami visza maradt - majd olyan mint a savó, de jó sürü, jókelemes savanyu volt. no most kivetek a vajat, hideg vizbe teték; ha akarták kiformázták vagy csak ösze nyomták, hogy jó alakja legyen, no, most már kész, lehet kenyéré kenni és enni, de lehetőleg hideg hejen tartani, vitte anyám aztán a piacra árulni, ki gomojázta, mondjuk csomózta - körülbelül öt deka - , kétkrajcár volt egy csomó, az volt az ára, mert a tej is hat krajcár volt literenként. Most aztán ha nem vitte piacra anyám meg hagyta, akkor kisütötte, felolvasztotta mint a zsirt és edénybe tette, ott megkeményedett,akár a zsir, bármikor kelett,kész volt. no most sütés után maradt vissza olyan sürü ruskója, mint mikor zsirt, iletve szalonát vagy hájot sütnek, ezt mondtuk aztán vajaljának, finom, majd ojan, mint a tejfeles rántotta. Ijen alkalmatoságai készült az én gyermek koromban a vaj, és más tatozékai; meg van nálunk a köppülő, közel száz éves lehet, mert én már igy ismertem. Nyáron még mindig lóval nyomtatunk, de néhol már van lóhuzó cséplőgép, járgány hajtásra, de rostálni kelett utána, nem tisztitota ki elégé a szemet. A tavasszal nem fogadttunk fel őrzető marhákat, mint máskor, most egy ujab módját találtuk ki, volt a városiaknak töbnek is tehene, azokat fogtuk ki ugy, hogy regei kihajtotta a gujás a tanyára, este pedig haza, tiz forint volt egy darab legeltetési dija. Szentgyörgy naptól Dömötörig gujást mi fogadtunk a maga kosztján, aki bent lakott városba, ez aztán regei elkezdet dorogatni az ustorával, az volt a jel, akor ösze, ahány darab volt a marha. . . . fejős tehénből álott a falka, tiz tizenkettő, elég volt, mert nekünk volt olyan tizenöt körül kisseb nagyobb, (nem sok értelme volt, mert a gujásnak több mint felét oda fizettük, amit a marhákért kaptunk. ) ezt aztán ugy hivták, hogy csorda, a kint való gujásunk ugy, mikor a városi kiért, át adta a hivatalt amannak, ő aztán mást csinált vagy őrzött, igy két gujásunk volt Dömötörig,