Horváth Terézia: Néprajzi Közlemények 16-17. évfolyam - Kapuvár népviselete (Budapest, 1972)

A viselet

Másnap berakták a ruhát az udvaron álló, 1 méter átmérőjű, hordóforma szapusajtárba, ami minden háznál megvolt. Alulra tették "az alábbvaló", vagyis a hitványabb testi-, ágy- és asztalruhát, fölülre a jobbat /Szanyban kékfestőholmit és gyolcsot is szapultak/, és lefödték egy lepedővel. Közben egy kis sajtárban keményfa, cserfa hamut forráztak és ebből öntöttek fel utántöltésül egy-egy pohárral. A lepedőre jó arasznyi vastagon szitált cserfahamut teritettek. Egy katlanban vizet forraltak, azzal leöntötték a ruhát. A lepedőt emelgették is, hogy alá is menjen a lug és jobban átjárja a ruhát. A férfiak merték a vizet. A szapusajtár lábakon állt, alján nyilas volt, annak csapja a sajtár belsejében végigvezetett, felülről lehetett kihúzni. A lugozás egész nap tartott, a lúgos vizet a nyilason mindig leengedték egy edénybe és újra forralták a katlanban. Tizszer is felöntötték ismételten, mig csak nem rotyogott. Ez után éjjelre bennhagyták a sajtárban a ruhát, azalatt még "szapulódott", azaz tisztult. Reggel leeresztették róla a vizet. Másnap kimosták a lúgot a ruhából. Volt, aki a kútnál mosta, kézzel. Akkor hárman dolgoztak: egyik a szapusajtárból, másik tiszta vizből mosott, a harmadik /esetleg egy negyedik is/ teknőben facsart. Sokan a Rábán /Kis-Rába/ mostak, akkor nem kellett két viz. Jó méter hosszú mosószékre tették egyenként a ruhadarabokat, jó "csatakosan" és "gömbökbe pörgették". Asszonyok ütötték a nyárfából házilag faragott "szapulófával", "mosófával", hogy "csak ugy csattogott". Addig ütögették a ruhát, "mig tiszta leve nem gyütt", akkor a folyóvízbe rakrák és "abból facsarták a férfiak". Szapulás után a "ruhák olanok vótak, mint a virág, olan szép fehérek", de ezt nem kell teljesen fehérnek képzelni, hiszen a kapuváriak nem fehérítették a vásznat, szerintük "a vászon akkor szép, ha nem fehér, hanem sárgásabb, ettől /ti. a szapulástól/ olyan lett." A gyolcs, karton és más könnyű anyagból készült ruhát a XII. sz. végén is kézzel mosták, teknőben. A gyolcs