Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)
Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására
összecsapott a ló az ellenféllel, az egyiknek meg kellett hátrálni. Vad vágta volt az, keresztül a másikon, közben vagdalkozni. Kard párbajra nem igen került a sor. A ló aratta a győzelmet, a vad ló, amelyik megvadulva tört előre. Leginkább csak sebesülés történt a lovak közt is, meg az emberek közt is. Rohamban esze nélkül van ember. Pillanatig tart az egész, valamelyiknek hátrálni kell. A ló okos volt, sokszor még a rohamban is átugrotta az embert, erre különben a kiképzésen is tanítottuk. A lovak éppen úgy viselkedtek, mint az emberek, marta az is a másikat. Idegesek voltak, de nem ijedtek meg jobban, mint az ember. Volt olyan huszár, aki a lováért kapott vitézséget, mert bevitte az ellenség közé, ott aztán ki kellett magát vágni. Én is megsebesültem a lovas csatában. Ha a ló megsebesült, annak menni kellett, míg össze nem esett. Nem hagyta az embert, ha szólították még a veszedelemben is odament a gazdájához." Katonaságnál előbb minden lovat hátalni tanítottak meg, csak azután fogták a mozdony elé /ágyútalp/, annak a húzásával szokatták az igához. Az ágyút hat ló húzta, él- vagy előlovaknak a legszófogadóbbakat választották, rudasnak a legkeményebbet, a legerősebbet, mert ez a két ló meg tudta fogni mindet. Középen a közönséges lovak voltak, a bizonytalanok, amelyek csak húzni voltak jók. Amelyik a tüzér lovak közé nem vált be, az a trénhez került. Lehetőleg herélt lovakat szedtek katonalónak, de voltak kancák is, ezeket csak a küllemük vitte be. Mennél korábban herélték a lovakat, annál jobb volt a természetük. A herélt jobban barátkozott a mellette levővel. A későn herélteket komornak mondták. Az ilyen izgága volt, sokszor a szemlét is megzavarta. A ló csoportban testvér lett. A magyar hadsereg a magyar lovakhoz ragaszkodott a legjobban, a kis és nagy nóniuszt szerették. A könnyű tüzéreknél volt lipicai is. A gyalogságnál, különösen a déli ezredeknél kedvelték a Boszniából került apró, hercegóc lova-