H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

földek megszüntetése, a paraszti életforma megváltozása és a már tárgyalt egyéb okok következtében azonban e paraszti mellékfoglalkozás jövedelmezősége lassan megszűnt. b/ Az odu kivágása A méznyerés legkezdetlegesebb módja az, amikor az oduban lévő méheket füstöléssel elpusztítják. A méhodut a régi öregek leg szive sebben augusztus végén vagy szeptemberben vágták , meccették ki, mert "akkor már nincs fiasitás", s "a virágpor is leszáll a méz fenekére", vagyis kevés salakja marad. Akkor már "érett a méz

". Sokan ugy tartják, hogy kisasszonynap táján a legjobb.33 Az odu kivágására titokban, gondosan készültek fel. Többnyire este, sötétedés után, vagy éjjel indultak el nagy csendesen. Ügyeltek, hogy mezőőrrel, erdésszel vagy más hatósági emberrel ne találkozzanak, főleg, ha létrát is vittek magukkal, s igy útjuk célja nyilvánvaló volt. Az odút rejtő fa földrajzi fekvését tekintetbe véve határozták meg kivágásának legalkalmasabb idejét. Bent az erdő rengetegében, távol az erdüsháztól és lakott helyektől éjjel dolgoztak legszivesebben, mert akkor még hajnali szürkület előtt hazaértek, s nem kellett attól tartaniok, hogy a fa alatt rakott tüz odacsábítja az illetékteleneket. Mások az esti órákat vagy a hajnali szürkületet tartották a legalkalmasabb időnek, főleg az emberjárta helyek, utak közelében. A lényeg az volt, hogy mire munkához kezdenek, a méhek "betakaruljanak", "nyugodjanak". Az odu kivágására készülő személy többnyire magával •ivta egy, néha két barátját vagy hozzátartozóját, hogy segítsen a létra, sajtár, kötél, fürész stb. szállításában,*^ a méhcsalád lefojtásában, valamint a méz kiszedésében. Előfordult az is, hogy az odu megtalálója rossz fáramászó volt. Ilyenkor olyan társat keresett, aki ebben ügyesebbnek bizonyult. Asszonynépet csak a legritkább esetben vittek maguk-