H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

I. AZ ERDEI MÉHÉSZKEDÉS EMLÉKEI a/ A méhkeresés A régifajta méhészkedésnek a századforduló táján alkonyult be. Az 1860-as években Nagykanizsa többirányú vasutvonalat kapott, és a földbirtokosok, üzletemberek a kedvezőbb értékesítési lehetőségek következtében^ nagyobb gondot fordítottak a földmüvelésre és fakitermelésre. Fokozódtak a hatalmas méretű erdőirtások, egyidejűleg a megmaradt erdőket is egyre inkább elzárták a nép elől, és szigorúan megbüntették, aki a tilalmat megszegte. A kivágott őstölgyesek, bükkösök helyén legfeljebb l-l szálfát hagytak meg hirmondónak, emlékeztetőnek. "...Már csak ugy kátozták a nagy fák egymást..." - mondták öreg zalai parasztjaink, azt akarván kifejezni, hogy kiáltásnyira is alig-alig maradt l-l öreg fa a határban. A nagy erdőkkel együtt tünt el az egyik jellegzetes népi foglalkozás, a méhkeresés is, melynek néhány kései képviselőjével sikerült még találkoznom. Györffy István szerint ugyan* a méheket az ember ősi soron nem tenyészti, hanem vadássza, - hiszen ugy követi a vadon élő méhek nyomát az erdőben, mint a négylábú vadakét, - én mégis megfelelőbbnek tartom a vidékünkön ismeretes méhkereső szó használatát. A méhek keresésével, a méz zsákmányolásával általában a szegénység foglalkozott. Mivel egyes falvainkban a mezőgazdasági müvelés alá vett terület az elmúlt századokban csekély volt, - ma is az - a földmüvelés nem nyújtott megélhetést lakosainak. Annál több volt a földesúri erdő. Ezzel magyarázhatjuk,hogy a zsákmányoló életforma legtovább Szentliszlón, Oltárcon, Zajkon, Kistolmácson, Kútfejen, Berzencén, Somogycsicsón, Zalamerenyén, Zalaujlakon és a hasonló földrajzi fekvésű falvakban maradt fenn. E községek lakossága ugyanis hatalmas erdők közepette, nagybirtokok szorításában tengődött, ezért a munkaképes férfiak nagy része tavasz-