H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

II. A MAGYARSÁG MÉHÉSZKEDÉSÉNEK EMLÉKEI A KÖZÉPKORBAN A Kárpátmedencében letelepedő magyarság még évszázadokig főleg állattartással foglalkozott, s a földmüvelés - bár jelentősége egyre inkább növekedett - még hosszú ideig alárendelt jelentőségű maradt. A méhészkedés hasznos időtöltésük, kedvelt foglalkozásuk lehetett, hisz mind a mézre, mind a viaszra nagy szükségük volt. Az utóbbi jelentősége a kereszténység felvétele után nőtt meg hatalmasan, hisz a templomokban és kolostorokban istentiszteletek alkalmával csak viaszgyertyákkal világíthattak. Evégett az állam,de az egyház is arra törekedett, hogy a méhészet fejlesztését, a méz és viasztermelést elősegítse, hogy a méhtartásból állandó, biztos haszna legyen, így a szállásterületükön többé-kevésbé helyhez kötött nemzetségek - bár az erdei zsákmányoló méhészkedés minden bizonnyal változatlanul kedvelt maradt - fokozatosan áttértek a fejlettebb méhgazdálkodásra mind az erdei, mind az egyre jobban terjedő ház körüli méhészkedés terén. Bár a Kanizsa környéki erdei méhészkedésre a mohácsi vész előtti korból közvetlen adat nincs, ez nem jelenti annak hiányát. Lehetetlen ugyanis feltételeznünk, hogy Dél-Dunántúl népe a XI-XvT. században az erdő adta lehetőségeket kihasználatlanul hagyta volna. Hazánkban az első biztos adat az erdei méhészkedésre egy 1355-ből származó erdélyi oklevélben található, mely szerint a váradi püspök erdejének "Méhlő" nevü helyein méheket tenyésztettek. A középkori móhészkedésnek tárgyi emléke tudomásom szerint szintén nem maradt fenn. A népi méhészettel kapcsolatos bizonyos termelési eljárásoknak és hiedelmeknek eg? része azonban ma is ősi örökséget, sok évszázados hagyományokat őriz, bár ezekből megállapítani nem lehet, hogy milyen termelési fokon állók a méhtartás emlékei. A továbbiakban főleg a dunántúli vonatkozású középkori méhészeti anyagot közlöm.