H. Kerecsényi Edit: Néprajzi Közlemények 13. évolyam, 3-4. szám - A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Budapest, 1969)

II. A MEHLA KASOK Nagykanizsa környékén - igy Zalában és Somogyban is - a méhészgazdák túlnyomó többsége napjainkban már keretes kaptárakkal dolgozik. Emlitésre érdemes kasos méhészkedést csak néhány faluban találunk még, ott, ahol annak alapfeltótele, az állandó jellegű méhlegelő biztositva vanj igy Murakereszturon, Berzencén, Szentmihályhegyen, Muraszemenyón vagyis a sok réttel, legelővel, erdővel rendelkező falvakban, de itt is csak a hagyományőrző, tanulatlan, a többi termelési ágakban is régimódi gazdáknál. Másutt legfeljebb két-három kas méhet találunk, melyeket főleg rajoztatásra és viasztermelésre tartanak, hogy a mülópért ne kelljen pénzt adniok. Más volt a helyzet 40-50 évvel ezelőtt. Akkor még a szalmakas volt falvainkban a legelterjedtebb méhlakás, amit csak fokozatosan szoritott ki a termelékenyebb, korszerűbb kaptár. A méhlakások ismertetésekor ezért főleg a kasokkal foglalkozom, hisz a népi méhészkedésben ennek volt a legnagyobb jelentősége. Fában gazdag vidékeinken gyakori volt - Berzencén még ma is találkozunk vele - a fatörzsből ké szi tett köpü, odu használata is, ennek azonban a közelmúltban már nagyobb gyakorlati jelentősége nem volt. E helyütt szólok az egyedülálló berzencei bédós kasról , kéregköpüről is. Ismertetni kivánom végül azokat a méhlakásokat is, melyeket a termelésből vidékünkön már kivontak, igy a veszsző-, iszalag- ós gyékénykasokat, a deszkaköpüket és a dongás bödönt. A méhlakások ismertetését a legkezdetlegesebbel és természetszerűleg legősibbel, a fatörzsből készitett köpük.kel, bodonokkal , odúkkal kezdem, és a legfejlettebbel, a keretes méhlakásokkal fejezem be. Örösi Pál Zoltán "Méhek között" c. kitűnő könyvében

1