Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 12. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1967)

P. Madar Ilona: Sárrétudvari hiedelmek 23

"nem jó az, ha sokat jár az ember a temetőbe, mert nem pihen akkor a halott". Az utóbbi 30 évben elterjedt a halottak napján való gyertyaégetés és a sírok, ill. a fejfák virággal való diszitése. A fekete szín, a gyász viselete egy évig kötelező a legközelebbi hozzátartozóra /szülők, gyermekek, testvérek/, de sokkal tovább hordják. Voltak olyan asszonyok, akiknek fiatalon meghalt a férjük és egész életükön át viselték a gyászt, özvegységükkel együtt. Az elhaltak iránt való kegyelet az emlékezetben marad. Ahban nyilvánul meg, hogy a "halottrul jót, vagy semmit" szóláshoz hiven "megfelejtkeznek az elhunytak hibáiról, csak erényeik maradnak meg emlékezetük rostájában. Ebből következően az érdemesebb embert gyakrabban emlegetik, a gyarlóbb pedig ritkábban van szóba. Szokták mondani, ha valamely segítség alkalmával hálálkodik a megsegített: "líaj megemlegecc" és e mondásban nem csupán a hála elhárítása van, hanem a halál utáni emlegetés igénye is. Az itt bemutatásra kerülő gyógyítási módok jelentős részét nem a hiedelem, hanem a népi tudás hozta létre. Felsorolásukat indokolja, hogy jelentős részük racionális hátterük ellenére mágikus cselekményekkel ötvöződött. /A tudósok által alkalmazott gyógymódokat lásd a természetfeletti erejű személyek cimszó alatt./ A

^yba-vizelés /Buuresis nocturna/^ "ígybapisílés ellen egérfarkot adtak megszárítva,