Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

a felét vetették meg, de hamarosan kiegészítették. Arra vigyáztak, hogy a kazal közepe mindennap be legyen rakva. A szalmát a kazal helyének két oldalára hordták. A kazalmestör kilépte a kazal hosszúságát és szélességét. Mind a négy sarkára egy-egy marék szalmát tett. Ha a takarmányosban több kazal volt, a kezdő végük egy vonalban sorakozott. A kazalrakó a sarkokat gyűrve rakta. A rudasból, vagy a vontatóból egy villányi szalmát vett. A földön meggyűrte, s a kazal kezdő végének egyik sarkára tette. Rálépett s a lábát addig tartotta rajta, míg a gyűrést befogatta szalmával. Kétfelől fogatta be: végről s oldalról. Ugyanúgy gyűrt a másik sarokra is, és azt is befogatta. Utána a kezdő végét a gyűrés magasságáig kirakta szalmával. A kirakás már igazítással járt. A villahegy-szalmák fogták egymást. Azután a kazalrakó folyamatosan kirakta a kazal oldalait, és a kirakásmagasságáig betöltötte a közepét. Ezt is sorba, fogatva végezte. A kazalmester gázolva rakta a szalmát. Az egyik lábát a szalmára tette, s addig rajta tartotta, míg egy másik villával be nem fogatta. Amikor a másik végéhez ért, ott is kirakta a két sarkát, s közét betötötte. Ezzel mögvetötte a kazal fenekét. Azután visszafelé a fent leírt módon rakta a következő sort. így rakta tovább a szalmakazalt. Amikor már magas volt, a földről kürülvellázta. A keresztben álló szálakat kihúzta, és felhajította a kazalra. Voltak, akik magasabb, s voltak akik alacsonyabb kazalt raktak. A kazalt a derekáig fokozatosan kijjebb rakták. Azután egy darabig egyenesen haladtak a rakással. Majd összefele húzták s végül egy gyűréssel zárták le. A kazal befejezésekor a kazalmester villával leverte az oldalát. A földről pedig hosszúnyelű gereblyével legereblyélték. A gereblye hátával megveregették, hogy egyenes és sima legyen. Ezután az alját embermagasságig kihúzták. A kihúzás után a kazal oldalát villával keményre beverték. Ha magas volt a kazal, akkor az állósok létráról adogatták a szalmát. A szalmaadogató villára szedte a szalmát, s villástól együtt feladta az alsó állósnak. Ez pedig a felső állósnak nyújtotta. A szalmaforgató villával levette a szalmát, és a kazalmesterhez fordította, majd a felső állós a villát a kazal oldalán a földre csúsztatta. A szalmafeladásnál az volt a virtus, hogy annyi szalmát szedjenek a villára, hogy az állóst levögye a létráról. Szélben nehéz volt a nagy csomó szalma feladása. A megrakott kazlat több helyen csaták-, sás-, káka-, vagy hitványszéna-kötéllel leagatták. A nyomtatás befejeztéig megnyomult. Reggeli harmattal högyöztek, míg fel nem támadt a szél. Ha nem volt harmat, akkor a tetőzésre szánt szalmát meglocsolták. Az ideiglenes kötést leszedték. A kazal esetleges ferdeségét, hibáit kijavították. A gerincét kihegyesítették. Előre elkészítették a papot. Leginkább vontatókötél darabból csinálták. Kétágú fonatot fontak. 3—4 fonatból készítették el a pap derekát. A fonatokat egymás mellé tették és hosszasan körülcsavarták. Majd kb. 1 m hosszú karót dugtak közé. A papot a kazal végére szúrták, az utolsó gyűrés belső felére. Amikor Orosházán a kazalra feltették a tutajt, gólyát, a részesmunkások ezt mondták: „Főtettek az