Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

körbe karimázni helytelen, mert így szélbe szélnek is kell húzni a szalmát, s erős szél a karimát lehencsörgeti szél fölül. Szélnek rázni is roszszabb a karimát. A pusztán a szalmalehúzás után szömfölszúrkálást végeztek. Egyesek ezt a második szalma karimába hányása után végezték. A karimánál kezdték és hátrafelé haladtak (X. t. 2). Alászúrtak a szemnek és a villa hegyét jobbra-balra mozgatták. így felszúrkálták a szem között és a szem alatt levő éZő gazt, hogy a következő járatáskor a lovak lejárják. Nem volt fontos, hogy teljesen fölcibálják az eleven gazt, elég volt, ha az egyik vége felkerült. A ló körme ugyanis felhúzkodta. Amint lehetett, a lovakat az ágyásra vezették. Ez volt a szömjáratás. A szemet azért járatták le, hogy ne legyen tokús a búza. Járatás közben az ágyás felső részét körülsöpörték. Kocsival nyomtatáskor csak egyszer szalmáztak. Az ágyás szél alóli részén kezdték. Kifelé hajtották karimára. A szalmát az ágyás körül karimára húzták. Ha többen szalmáztak, indulhattak egyfelé s kétfelé is. Ha kétirányban kezdték, akkor amint összeértek, egyikük megfordult, s egymás mellett lépcsőzetesen rázták és hajtották a szalmát. Hogy merre húzták a szalmát, az attól függött, hogy merre kezdték az ágyást. Ha kifelé kezdték, akkor a szalmát is kifelé húzták. Ha befelé ágyaztak, akkor a szalmázás is befele történt. Kifele szalmázáskor a szélső villás helyben rázta a szalmát. Ez volt a karima alapja. Az utána következő villások a szalmát rázás után szintén a karimára hányták. így haladtak körbe (XXII. t. 1). A szalmát addig rázták, míg a villájukkal elérték. Ha a karima már messzebb esett, akkor csináltak egy másikat. Ezt egy másik villás (ha volt) az ágyás szélén levő karimára hányta. Arra törekedtek, hogy minél rövidebb legyen a karima. Ha befele karimáztak, akkor körbe karimáztak. Űgy is szokták, hogy a szalmát nem húzták le az ágyasról, hanem az ágyáson csomókba hányták, illetve rázták. Kirázás után rudasokba igazították. Az egyik villás az ágyás külső szélén kezdte el a szalma rázását. A szalmát az ágyás szélén hagyta. Azután befelé haladt. A kirázott szalmát az ágyás szélére dobta. Ezalatt társai — tőle jobbra-balra — beálltak, s kiráztak egy sort. Azután a kirázott csomóra hányták a szalmát. Több csomót csináltak így az ágyáson. Legutoljára a kezdéssel szemben levő részről hajtották az ágyás szélén levő csomóra a szalmát. Az első és utolsó csomók rendszerint nagyobbak voltak, mint a többiek. A szalma lehányása után a villa hegyével fölszaggatták az ágyást (XXII. t. 2). Szaggatás után a kocsi ismét az ágyást járta. Ezalatt a villáson a karimát rudasokba gyűrték, és a szalmakazalhoz vitték (XXII. t. 3). f) Törekölés Az utolsó szalma lehúzása után töreköltek. A törek lehúzását a törekölőgerebjével (görbe, vasgereblyével, XIII. t. 5., XVII. t. 1—4) végezték. A gereblye görbe foga csúszott a szérűn, s nem akadt meg. A hosszú nyelével szabályozni lehetett, hogy milyen mélyen járjon a szemben. A vásárhelyi Nyomáson 1910 körül még lehetett látni fából készült görbe gereb-