Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

köszkötéllel kitoldták. Nyomtatókötélnek is hívták. A közepére csomót kötöttek, hogy ne csússzon a kézben. A kötőfékszárakat a közkötél ágaihoz kötötték. Ha több közkötél volt. akkor azokat összekötötték. ,.Rövid szárat, nagy karikát!" mondták annak, aki a lovakat összekötötte. Ha ugyanis hosszú volt a szár, akkor a párba járó lovak messze jártak egymástól, s köztük töretlen rész maradt le. Ezt girincnek hívták. Nem simult le az ágyás ilyenkor röndösen. Orosházán a kötőfékszárat sokszor nyűggel toldták ki. Azon jobb fogás volt, mint a kötőfékszár hegyén. A ló ugyanis sokszor húzta a lehajtót, s nem vágta be úgy a tenyeret. Az ágyás első járatása előtt a lovakat a szérűtől kissé távolabb megjáratták, hogy kiganézzák magukat. Kocogva hajtották őket, azután csendesebben, lépésbe. Ilyenkor szoktak ganézni. Arra azonban vigyáztak, hogy a szérűt ne vágják fel. Az utóbbi időben ez a járatás azt a célt is szolgálta, hogy a lovak belejöjjenek a járatásba. Az első világháború előtt a lovak „belenyőttek a nyomtatásba" s nem kellett a körbe-körbe járást gyakorolni. A pusztán patkolatlan lóval nyomtattak. Még csoszapatkós lóval (saroknélküli patkós lóval) sem szerettek nyomtatni. A vasalt lóról leszedték a patkót, mert a patkó feltörte a szérűt, s a feltört föld a gabona közé keveredett. Ha volt elegendő ember, akkor nem várták meg az ágyás befejezését, hanem amikor akkorára kikerekedett az ágyás, hogy a lovak megfértek rajta, akkor már járatni kezdték. A megjáratott, kiganéztatott lovakat régebben egyenesen rávezették az ágyásra. A járatásba begyakorlott ló tudta, hogy hova megy. Az utóbbi időben a lóhajtó fokozatosan vezette az ágyásra a lovakat. A legbátrabb ló ment mindig elöl, s az vezette a többit. Az első ló rendszerint ráugrott az ágyásra, s bátran gázolta. Általában ott vezették a lovakat az ágyásra, ahol az ágyás rakását megkezdték. De oldalról szőrmöntibe vezették rá a lovakat, hogy az első járatáskor a gazt a ló lefelé törje. Vagyis úgy vezették az ágyásra a lovakat, hogy azok arra haladjanak, amerre az ágyást rakták. így nem borzolták föl a gazt. Voltak, akik szömbe törettek. Azt mondták, hogy így hamarabb letörik a kalász feje. De legtöbbször leszakadt a kalász, s a szem pedig benne maradt. Gyorsabb, de rosszabb munka volt. Orosházán a lovak első lábaira csizmaszárból készített bokavédőt kötöttek, hogy a szalma ne rontsa ki a lábukat. Ugyanis nyomtatás közben a szalma a lovak patája felett lekoptatta a szőrt, sőt ki is vérezte a lábukat. A megfelelő nagyságú bőrt ráborították a ló lábszárára úgy, hogy az hátul ért össze. A szélén 2—2, vagy 3—3 lyuk volt, s zsineggel összefűzték. Nem volt általános, de több helyen használták. A pusztán egyesek a lovak ágyásra vezetésénél a szél irányát is figyelembe vették. A lovakat szél möntibe (a szél oldaláról) vezették az ágyásra. Ha szél iránt vezették rá, akkor fölbikacsökösödött a gaz s a lovak a bikacsökre, a felfelé álló gabonacsomókra nem léptek rá. Különösen a sokat nyomtatott ló kerülte gondosan. A lóhajtó mezítlább hajtotta a lovakat, mert: „Az ágyasba csúszik a papucsos embör!" A bőgatyát felkötötték, a szűk gatyát pedig felgyűrték. Amikor a lovak az ágyást kezdték járni, csak úgy röcsögött a lábuk