Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

tök előtt lesöpörték a szérűt, hogy a szérű porára szállt harmatot s a giliszták által az éjjel kidúrt földet eltávolítsák. így a szérű hamarabb száradt, s nem tette szívóssá a ráágyazott gazt. A harmat felszáradása után a kocsikon levő vontatókat is behúzatták a szérűbe. Ahány lóval nyomtattak, annyi vontatót számoltak egy ágyasba, de az emberek számát is figyelembe vették. Nem a szérű közepére, hanem szélfele ágyaztak, mert nyomtatás közben úgyis lefele haladt az ágyás. Szélnek ágyaztak, vagyis mindig a szél fújásával szemben kezdték. így a gazt az első fordításkor könnyebb volt fordítani. Ezzel szemben Orosházán a széljárást nem vették figyelembe. A Vásárhelyi-pusztán az ágyást fejjel szélnek rakták. Szél felől vastagabban ágyaztak. A nagyobb gazdaságokban az elsőrészes, kisebb helyeken pedig rendszerint a gazda kezdte az ágyazást. Ahány villás volt, annyi ágyazott. Vasvillával dolgoztak. Először is a vontatóról leoldották a kötelet. Nyolcasokba szedték és a szérű szélére vetették. Majd a kezdő ember a vontató tetejéről kirakta szél felől az ágyás szélét. Ezután a többiek is hozzáfogtak az ágyazáshoz. A vontatóból a gazt palásztásan szedték ki. Ugyanis a vontatóba rakott csirkék összenyomultak a nyomtatásig, s ezért sokszor egy darabban palásztásan lehetett kiszedni. A megkezdett ágyásnak a közepét hajtották előre, hogy minél előbb köralakú legyen s a lovak mielőbb járhassák. így ha elfogyott a gaz, köralakú maradt az ágyás. Arra törekedtek, hogy a kalászok felül legyenek. Ezért a sorokat úgy rakták, hogy a kalászok az előző sor kalászai mellé kerüljenek. (IX. t. 1). Ha vizes gazt találtak, azt szélnek tették. A vonult gaz szélnek téve hamarabb száradt. A sorokat az ágyás közepéig fokozatosan növelték. Amint elérték az ágyás közepét, a sorok viszont állandóan rövidültek. Az ágyás közepét vastagabbra rakták, mint a szélét. A széle átlagosan 40—50 cm, s a közepe 75—80 cm vastag volt. Az ágyás rakásánál arra is törekedtek, hogy a vontató teteje az ágyás szélére s a feneke pedig az ágyás közepére kerüljön. így az esetleg kevésbé száraz vontatófenékből is kitaposták a lovak a szemet, mert az ágyás közepén többször jártak a lovak. Amikor a vontató elfogyott, a vontató helyén az elszórt szálakat összetakarították, és az ágyasba tették. Ellenkező esetben a kinyomtatott szemek alá kerültek, s nem nyomtatta ki a ló. A beágyazás után a befejező részénél gereblyével felhúzták a nagyját, s a polyvás szemetet ágyásszélnek söpörték. Utána a szélét körülvellázták, ami abból állt, hogy a villával az ágyás széle alá nyúltak, és ütögették, rázogatták a gazt, hogy a szem lepotyogjon. Néhányan ökrökkel ágyaztak. Villával körülrakták az ágyást. Azután ökrökkel a vontatókat fenéken csúsztatva az ágyás közepébe húzatták. Amikor fordultak, a vontató alá szúrt rúddal megemelték a vontatót. így a vontató az ágyás közepébe borult. Az ilyen ágyazást nem tartották rendes munkának. Sokszor a lovak elbuktak benne és fordítani is nehéz volt. A vontató fenekét vasvillával kellett széjjelszedni. Árpából is a fenti módon rakták az ágyást, csak valamivel többéi ágyaztak be, mert az árpa szalmája mindig rövidebb, mint a búzáé, s ráadásul könyebben is törik. Búzából 2 lóra 4 keresztet számítottak, árpából pedig 6—8-at.