Nagy Gyula: Néprajzi Közlemények 7. évfolyam, 2. szám - Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Budapest, 1963)

A gabona termesztése

eltörik, elszakad a kötél. Ilyenkor azt. mondják: „Mögötte a macska!" A kötelet egyforma hosszúra eresztik. Ezt úgy érik el, hogy az eresztés előtt a csatakcsomótól lemérik lépéssel a kötél hosszúságát, s egy marék csatakot tesznek oda. Sokan a kötél hosszúságát csak szemmel mérik. Inkább hosszabbra eresztik, mint rövidre. Általában egy rendes nagyságú vontató lekötésére 6 nagy lépés hosszúságú kötelet eresztenek. Amikor egy kötél elkészül, összeszedik. A kötéleresztő — ültőhelyében — a kinyújtott két alsó karjára nyolcasokba szedi össze a kötelet. Ahogyan a karján szaporodnak a nyolcasok, úgy halad hozzá mind közelebb s közelebb a hajtó. Mire az eresztőhöz ér, a kampót már ki is akasztja a kötél végéből. Majd a kötél összeszedője a kötél végét a nyolcas derekatáján egyszer körülcsavarja, és a kisebbik hurkon keresztül dugja. A kötelet árnyékba, egy csomóba dobják. Egy nyaláb csatakot vetnek rá, hogy ki ne száradjon, s azt is meglocsolják. Ha aznap nem használják el, akkor a köteleket használat előtt a vályúban beáztatják. Majd a beáztatott köteleket a villa ágaira húzzák, s úgy viszik ki vontatókhoz. A kötéleresztést mindig reggel végzik. Legtöbbször csak annyit eresztenek, amennyit aznap elhasználnak. Ha marad csaták, esténként meglocsolják, s másnap reggel úgy eresztenek kötelet. Szükség esetén szénából s tavalyi szalmából is készítenek kötelet. A szalmakazalból reggel a horoggal kihúznak egy csomó szalmát. Vasvillával kirázzák belőle a rövid szálakat, a hulláját. A szálasabb szalmát meglocsolják. Azután a villával ismét megrázzák és meglocsolják. A tetejét feltétlenül megvizezik, ha fúj a szél. Egy kis ideig állni hagyják, míg mögvonul, megpuhul a szalma. Azután lehet ereszteni. Ez azonban szükségmegoldás. A kötéleresztés után a kasza kalapálására kerül a sor. Ha a reggeli harmattól vonult a gaz, akkor erre csak a reggeli után kerül sor. A kalapálást rendszerint árnyékos helyen végzik. A kalapálás szerszámai: a kaszaülő (IV. t. 3 és XVIII. t) és a kaszakalapáló kalapács (IV. t. 4 és XIX. t). Az első világháborúig a pusztán a többség nyélen kalapált. Ma sokan leveszik a kaszát a nyélről, s úgy kalapálják. A kalapáló leül a gyöpre vagy a földre, s a szétvetett lába közé földbe veri az üllőt. A kasza tövét az üllőre helyezi. A nyél kiskaccs felőli végét a háta mögött egy kévére, vagy egy nyaláb összegyűrt gazra teszi. Ezt az öregek jévaynak hívják. A kalapáló bal kezével a kasza derekatáját fogja. A másik kezében a kalapácsot tartja. A mutatóujja kinyújtva fekszik a nyélen, és a kalapálóéllel kalapálja a kasza élét. A kalapálást a kasza tövén kezdi. Ahogyan nyúlik a kasza éle, úgy halad a kalapálással. Vannak, akik egysorjába, vannak, akik kétscrjába kalapálnak. Ha nagyon kiment a kasza éle, a nagy kalapáccsal nagyolva möghúzzák, s utána a kicsivel finomra kiverik. Ahogy a kalapács halad, a kalapáló úgy vezeti bal kezével a kasza hegyét. Amint a kasza tövét kb. két arasznyira kiveri, a kasza tövét a jobb lába nagyujj ára helyezi, és azzal vezeti tovább. Kalapálás közben a kasza élét teljesen az üllőre fekteti. Ezért az éle kalapálás után kissé felfelé áll. A gazt így könnyebb vágni. Pihenés közben meg-megnézi, nem halad-e