Babus Jolán: Néprajzi Közlemények 4. évfolyam, 3. szám - A lónyai viezk néprajza (Budapest, 1959)

III. Halászat

kivehető. A szöcskesko

earat felállítják|így a felugráló szöcskék a bádog versikétől visszaesnek. A kosár oldalán keresztben két vesszőt szúrnak át, hogy a szöcskék arra másszanak. Ha egy tömegben vannak a kosár fenekén,lerágják egymás szárnyát, így nem alkalmasak csaléteknek, nem kap utánuk a hal. Nagyobb halaknak pucos fecskét, esetleg verebet háznak a horogra. A csupasz fiókát a parti fecske fészkéből szedik ki, (verebet szednek a gyerekek az épületek fészkeiből). - Csakis élő állat alkalmas csaléteknek, mert az kínjában vergődik és mozgásával felhívja a hal figyelmét, s az kap

. A horog felférgelését beét- kélés

nek, begilisztázás

nak nevezik. Gyakran megtörténik, hogy a csalétket másikkal kell pótolni, mert a kis halak lecsibrálják a horogról, anélkül, hogy fennakadnának rajta. A halász néha etetni szokta a halakat, hogy egy bizonyos helyre odaszokjanak. Tengeridarát,vagy összedarált csillagfürtöt ad nekik; különösen szeretik a malomban, olajütéskor készült napraforgó-bogácsát", ettől híznak is. A különböző halak különbözőképen viselkednek a horgon. A tapasztalt halász a zsineg rángásából,az uszó vagy peccő mozgásábél tudja, hogy milyen hal akadt a horogra. A harcsa pl. amint bekapta a horgot, egyenesen viszi lefelé, a fenékre. A csuka bekapva a kis halat, a víz alatt "srégent" úszik elfelé, "szökő módon".A ponty a horgot előbb lefelé húzza, majd felengedi és aztán oldalvást húzza. A keszeg rezegteti a peccőt. A tat lehúzza a horgot a fenékre, majd feljön vele, ott aztán "hallgat": nem mozog. Horogvetésre a tiszaparton azok a legalkalmasabb helyek, ahol a törőpart a mély vízbe élesen beszögellve a víz sodrának útját állja és kitérésre kényszeríti. Ezt a halászgató lónyaiak sollásna

k. sorlásnak nevezik, mert itt sorlődik a víz, azaz a törőpartnak neki-nekiütközik a víz sodra. Oláh-Sándor és Szűcs János suromn

ak,Szilágyi surmó43. ábra