Némethy Endre , Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 2. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1957)

Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsófolyása vidékének rétgazdálkodása

7 kg széna szükséges, illetve ennek megfelelő fü. Az ér hátralévő nagyobb részén pedig 7 kg száraztakarmány, illetve ennek megfelelő abrak, vagy szálastakarmány. A téli heverő marha, amelyik az akolban jóformán semmit sem mozog, ezt a mennyiséget aligha kapja meg; ha lefogyott a jószág, nem számitott; ugyanis azt tartotta a tulajdonos, hogy a bő nyári legelőn majd összeszedi magát. A ványai parasztok nem igen szokták számontartani, hogy mennyit eszik meg jószáguk az év akármelyik részében. Ezeknél a gazdaságoknál sohasem számitották ki, hogy mennyi takarmány kell az állatállománynak egész évre. Átlagos füvet termő esztendőben ez nem is volt baj; ha valakinek elfogyott a takarmánya, kért mástól kölcsön. A nagyobb gazdák, kik jószággal kereskedtek is, ugy számitották, hogy a marha kitartása leginkább csutkával történik,ezért egy marhának egy évben - némi szálastakarmány mellett loo kéve csutka kell, a borjúnak kevesebb. Szénát ezek csak a lónak bizto8itottak: egy lónak egy hónapra 9 mázsa széna kell. Mellette minden jószág eszik szalmát, de ezt sohasem mérték. A birka mindig kiszámíthatatlan; ahol sok a birka, oda nagyon sok szalma kell. A dévaványai uradalmak már másképpen gazdálkodtak, ősszel köbméterekben összeirták a betermett takarmányt. A szükséges mennyiséget mindig nagyjószágban számolták: 5 anyabirka, vagy lo meddő, vagy két borjú számított egy nagyjószagnak. A heverő jószágnak kb. lo kg szénát biztosítottak egy napra. Ha az ökrök dolgoztak, 2o kg-nál Is többet kaptak. Lónak kellett a legkevesebb. Ugyanígy számbavették a pőttakarmányt is. Szénát csak februárban kezdtek adni a jószágnak, addig csak töreket etettek. Ha mindez együtt nem tett ki a minimumon tul egy bizonyos mennyiséget, akkor még ősszel gondoskodtak a hiányról. Ha szénával nem tudták a hiányt pótolni, akkor répát szereztek be. De erre ritkán került sor, legtöbb évben takarmányfeleslege maradt a legtöbb gazdaságnak. Legjobban a birkáknál lehetett takarékoskodni az etetővel: a széna helyett inkább szalmát és sást kapott, a jő takarmányt a nagyjószág ette. Az uradalom minden évi takarmány beszerzésénél az volt a törekvés, hogy a készletnek legalább 15 százaléka megmaradjon egy esetlegesen takarmányszük következő esztendőre. Ha a kutatott terület átlagos szénagazdasági szempontjait nézzük, az derül ki, hogy viszonylag bőven bánnak a takarmánnyal: egy-egy jósságra az országos átlagnál többet biztosítanak. Bizonyos mértékben ezt a jelenséget azzal magyarázhatjuk, hogy itt kevesebb etethető takarmányféleség jöhet számításba, kevesebb az intenzív mezőgazdálkodásból adódó jó állati eledelnek számító ipari és.egyéb melléktermék;