Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Molnár Mária: A párválasztás és házasság néprajzi vizsgálatához

reket, mert elég öreg mán." A nagygazdáknál a rokonok összeházasodását is megfigyelhetjük: "Boncsér György feleségét lánykorában el akarta venni egy legény, de nem engedték, ügy volt az régen, hogy hozzá kellett menni még akkor is, ha testvérgyereke volt is. Csakhogy együtt maradhasson a vagyon." A legvagyonosabb társadalmi rétegnél maradt meg legtovább a nagycsaládrendszer, s ezeknél a családoknál a családközösség tudata a két világháború között is igen erős volt. "Éliás Károlynénak kedves szeretője volt Dudás. Az urának meg neki a szülei testvérek voltak, s ugy nevelték rá, hogy rokonok, de össze kell házasodni nekik, hogy ne essen idegennek a föld. Hozzá is ment Róza, de nem szerette, közben azt a Dudást szerette, az ura Éliás Károly még azt is elnézte." A családközi barátság olykor szintén alapja lehetett a házasságnak: "Édesapámnak a testvérje meg az apósom cimborák voltak, ő kommendált. Mert az uram nagyapja meg az én nagyapám bird volt. Ismerték egymást jól. Azt mondták,hogy hozzá kell menni, mert az biztos rendes ember, mint a nagyapja. Nem volt rendes ember, itt, meg dolgozni nem szeretett, de nem átkoztam a nagyapámat érte." A kiscsalád összetartó ereje gyakran lényeges kötőanyaga a házasodásnak: "Azt mondtam neki, ugy adom oda a jányoa, hogyha mink sirunk, te is sirj velünk, ha mink nevetünk, te is nevess velünk." Ilyen okból szi- ~en fogadták az árva fiút, vagy az árva lányt a családba; "Molnár Károly árva volt, a nagyapja beszélte rá a lányt, hogy menjen hozzá azzal, hogy majd otthon náluk ngy tanitják ahogy akarják." A családközösség összetartása szempontjából fontos volt, hogy a leendő feleség mennyire becsüli meg férje szüleit, de leginkább anyósát; "A fiam ebbe ugy belebolondult, pedig se nem szép,se