Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 1-2. szám (Budapest, 1965)

Nagy Czirok László: A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon

kat is végeztek lóháton. így a lovagolni tudás hasznos volt. Amelyik gazdának módja és kedve is volt hozzá, hogy hátas lovat tartson, az olyan nem is szántott ám rajta, de még hámba is ritkán fogta, hanem jól tartotta, s ha kocsival ment is valahová, a saroglyához kötötte és fölnyergelte, hogy hadd mozogjon. Ha a kocsit megrakták, vagy dolga volt a gazdának még valamerre, ült a nyeregbe. A pásztorok is kedveztek a nyerges lovaiknak. Jól tartották, s még a gulyások is a cserény közelében pányván tartották, s ha szükség volt rájuk, mindig kéznél voltak, s egy szóra ott termettek. Ha a ménes megugrott is, hátaslován a csikós könnyen elébük kerülhetett. Élelmezésükre a hátas lovak lóherét és zabot kaptak. Reggel és este 3-3 összemaréknyi zabot, de délben csak takarmányt.Ha lóhere nem volt, helyette a zöld széna Is megfelelt. Télen száraz szénát és zabot kaptak. Ha hirtelen kellett lóra pattanni a csikósnak, nyereg ós kantár nélkül is lóra ült s a tenyerével, szükség esetén bottal pofozta igazgatta, mint pl. Sas Mihály csikósbojtár, aki fektében is rá mert ülni, ugrani a legvadabb csikóra is. Amikor tartósan kellett lovon ülniük a csikósoknak, pl. éjjel legeltetéskor, feltették a lóra a nyerget is a kengyelekkel, meg a kantárt is a ló fejére húzták. A szamár nyergeken nem volt mindig kengyel. Az ijedősebb hátas lovat lassan hozzászoktatták a zajhoz, kutyához s az ostorpattogtatáshoz. Lassan ezt meg is szokták, s az ijedösségük elmaradt. Zivatar, égzengés, csattogás, sebes eső vagy jégverés idején a hátasló menekült a gazdájához s ott már nem félt. A gazdája is a lovával együtt ilyenkor valamely enyhelyre, vagy fa vagy bokor alá menekült. Ilyenkor a lő hátat vetett az időnek. Amelyik hátaslovat nem volt tanácsos szabadon tartani, a pihenők idején pányván tartották, s ott abrakolni, takarmányozni kellett.