Forrai Ibolya szerk.: Egy pesti polgár Európában - Negyvennyolcas idők 3. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 6; Budapest, 2000)
GIERGL HENRIK ÜVEGMŰVES ÖNÉLETÍRÁSA, ÚTIJEGYZETEI ÉS NAPLÓI 1845-1865 - Napló. Negyedik könyv (Ford.: dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda)
[N4/84] Szüleimnek ez a szemlélete azonban éppen a helyes nevelés ellentéte / volt. Ahelyett, hogy nagy városokba küldtek volna, ahol a haladás szelleme áthatja az embert, ahol ezerszer annyit tanultam volna a kultúra és az emberi szellem törekvéseiről - szüleim egy falusias városba küldtek, ahol a paraszti népet a maga ősállapotában tanultam megismerni, és ahol, mivel az ott uralkodó szerb nyelvet nem ismertem, teljesen elárvultnak éreztem magamat! Hónapokig olyan nyomott, összetört lelkiállapotban voltam, hogy sokszor keservesen sírtam, mintha vezekelnem kellene - egyetlen vigasztalásom ez a mondás volt: „Az ördög is minden inkább akart volna lenni, csak inas nem!" Szabadkán semmi vigaszom nem volt, mesterem egy buta parasztlányt vett feleségül, aki, mint a ház úrnője igen beképzelt lett, és velem elég gorombán bánt. Főnököm csak a mesterség dolgairól beszélt velem, barátaim nem voltak, egész környezetem nyers és műveletlen volt, a háznép mind paraszti sorból származott, engem a „pesti" fiút félig tudósnak tartottak, mivel sokszor, saját magam szórakoztatására is, különböző történeteket meséltem nekik magammal |N4/85] vitt / könyveimből vagy emlékezetből. 8 hónapig éltem ott, amikor nagy szerencsétlenség szakadt rám, - ügyetlenségből elvágtam egyik ütőeremet, úgy hogy életveszélyes sebesülésemmel Pestre kellett utaznom. — Mivel inaskodásom idejét úgy meggyűlöltem, majdnem ezt a bűnös felkiáltást kockáztattam meg: „Hála Istennek, legalább megszabadultam innen!" A kezdetben kitűzött célt nem adtuk fel, atyámnál „kitanultam", és legény lettem, amit a vendéglőben nagy énekszóval, dínomdánommal ünnepeltünk meg. Ez az ünnep olyan volt számomra, azaz olyan kellett volna legyen, mintha lovaggá ütöttek volna, az idősebb legények, mint „egyenrangút" fogadtak be maguk közé - és minden csütörtökön meg kellett jelennem körükben. Mindezek közben, vagy inkább mindezek ellenére szívem vagy kedélyem nem tudott felmelegedni, hűvös maradtam. - Még egy kis idő eltelt, míg külföldre utaztam. Bár lett volna módom ebben az időben, ahelyett, hogy szigorúan és állhatatosan a céhrendszer kényszeréhez és a „legény"-ek tiszteletre méltó testületéhez alkalmazkodom, inkább kereskedelmi is[N4/86] kólába / járni, vagy Bécsben a Polytechnikumba, ahol kémiát, nemzetgazdaságtant, technikai és kereskedelmi segédtudományokat, áruismeretet és kereskedelmi számtant stb. tanulhattam volna, vagy küldött volna atyám legalább egy üveggyárba egy vagy több évre, egészen más ember lett volna belőlem. Olyan ismereteket szerezhettem volna, amelyek százszor jobban érdekeltek! Soha életemben, semmilyen körülmények közt nem voltam sem beképzelt, sem büszke, ellenkezőleg, többnyire túl szerény voltam ahhoz is, hogy megbecsüljem azt a kis tudományt, amit sikerült összegyűjtenem. - Más fiatalokat viszont magamhoz képest fényesebb színben láttam, úgy véltem, magasabb műveltségi fokon állnak, mint én, úgy hogy sohasem mertem magamat velük összemérni. Ilyen érzésekkel indultam ki a világba. Első kirándulásom Bécsbe vitt, ahol az első időben igen rossz sors várt rám. Első főnököm olyan cégéres goromba fráter volt, hogy nem bírtam ki nála, ez a kegyetlen ember sokszor a feleségét is megverte. — Második főnököm fiatal kezdő [N4/87] volt és nagy szájhős — semmi sem volt a / raktárán, de azzal hencegett, hogy milyen hatalmas készletei vannak, nekem pedig percenként kellett a hátsó kijáraton a legközelebbi üveglerakatba szaladnom, hogy elhozzam a vásárolt árut -, egész nap cipekednem kellett, mintha hordár lennék, emellett nagyon kellett sietnem, hogy a vevők észre ne vegyenek semmit. Velem sem bánt nagyon jól, még azt is hallottam, amint feleségének azt mondja: „ugyan! a fiatalokat szekírozni kell, az még jót is tesz nekik!" Végre Lobmeyr úrhoz kerültem, akinél rövid időn belül immár 4. állásom volt.
