Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

ig tartott, a városba dél tájban a püspöki várból kimenvén, megütközve látom ott a polgári s katonai tiszteket egybegyűlve, mindegyikök arczán a meglepetés szülte fájdalom kifejezése ült. Oda menve Gun Géza Görgey táborbeli őrnagyra esmértem, ki a rosz hir nyilt közlője volt. Füleimnek sem akarván hinni, kérem őt, hogy velem Mfednyánszky] ezredeshez feljőni lenne szives. Telyesfté! Lehet képzelni a közleveretést azon pillanatban, midőn a fegyverletétel gyász helyéről jőve, a Világosi catastropha valódiságához életét, polgári s katonai becsületét kötötte! Minden [legkissebb]* életjel megszűnni látszott. Az eddig remény örömétől derülő arczok bánat fellegeivel boritvák, a mozgékony [élettelyes]* ifjúság tétlen aggá, a vidor / férfiú szoborrá, hogy ne mondjam múmiává vált. Ovidként: Non aliter stupui, quam qui Jovis [183] ignibus ictus Vivit ...* Ennyit a külalak változásról! Azt a gyászt, mellybe keblünk öltözött, a fájdalmat, mellyet hazánkért dobogó szivünk érzett, le rajzolni miért kisérteném még? Hisz érzé azt minden magyar, s érzi jelenben, kiből hazája iránti vonzalom végképp ki nem aludt. Midőn egy jó barát, szeretett rokon vagy családunk tagja vesztesége feletti fájdalmában az érzékeny sziv alig ismer határt, egy közanya, a haza temetése [felett]*, egy Nemzet árulás általi bukása felett csak az nem ölt gyászt, kiben nincs érzemény, csak az érezhet kár örömet, kinek vad anyaga nem rejt emberi lelket, kinek nincs neve, mert levetkezé az emberi természetet, s a kárhozat ördögeivel ide fent már előre szövetségre lépett. Némán, bánatosan dülöngélik, részint járkálánk ide s tova. Némelyikünk mint tébolyodolt fel-fel kiálta: „Hazám! Gyászodat nem élhetem tul" — mások arcai férfias könyökben fürödtek. És ime! Mint kit vesztő helyre visznek, mégsem mondánk le minden reményről, bár ha ennek halovány csillámát a haldokló mécs világa felyül multa. Mednyánszky rögtön Komáromba meneszte futárt, Klapkától bizonyost mindnyájunk részére tudandó. De / fájdalom! [184] K[lapka] válasza által, mellybe kimondá — „A nagyszerű árulás csakugyan megtörtént'" azon utószálacska is, melly reményünknek horgonyát tartá, elvágatott. — ,A napokban számolunk az áruló Görgeivel" - tevé utána Klapka, de e szavát ugy válta be, hogy kevés időre en mineatur** fényes példáját követé. E szó már magában bucsu szomorú jelentésű. Búcsúzni szokott rokon szeretett rokonától vagy végleg vagy ideiglenesen, szerelmes szive felétől, szülök s gyermekek egymástól, bálátok barátoktól. Az ideiglenes elválás is szivsebző, hát midőn azon ponton állunk, Cujus Mariusként hol mindezen kedves kötelékek az imádott haza [szebb]* romjai felett egy bizonytalan, sőt borzasztó jövőt tárnak fel előttünk, hacsak kőmeredt szívvel nem bír a lény, kit embernek neveznek, sorsa előtt meghajolva porig mélly bánatba nem omlani lehetlen vala! Hlyen vala búcsúnk, illyen az ebéd, mellynek ételét epével, illyen italunk, mellynek serlegét bánatunk könyeivel vegyítve ürítők. Klapka Komáromba hívó levele ekkor érkezett. Mednyánszky és serege oda törekvének, majd a némettel küzdött csata után beis jutottak. Mi jobbnak látók, - fájdalom! tán ép a haza s saját vesztünkre kün maradni, s az érzékeny jelenet után, mellybe bajtársainktól, kikkel jó s bal sorsban / osztozánk, elváltunk. Veszprém [185J várát, a fényes püspöki palotái, a nélkül, hogy az ott talált drágaságokból egy forintnyit bárki magának sajátítani becstelenkedett volna, kivonulánk. A Bakony erdejébe vetve mintegy 70-en magunkat, többnyire álöltönyben, még ekkor is reményünket Klapka és Komárom felé terjesztvék, végbukását e honnak annak elestével hozvák kapcsolatba. Mig ez áll, addig nem mondvák le a jövőről, melly iránti reményre azon hir is jogot nyújtott, hogy Kmetty 9.000 vitézeivel hősileg vágá át az oroszokon magát, Bem nagy vezér és Kossuth szinte menekültek. * Ovidius: Mint kit Jupiter villáma sújtott ... ** kicsiben