Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

derék, hálás emlékre méltó lengyel sírjához Nagy Váradra viszem / olvasóimat, annál inkább, [243J mert ez forradalmi történetünknek az okból is érdekes tárgya, mi szerint ha az árulás ördöge átkul nem szövi kárhozatos müvét, kitetszik, hogy ügyünk a Muszka jogtalan avatkozás következtében sem bukandott meg, de bár hosszasb küzdelem után, kivivandá ama dicsőséget, melly őseink fényes századaira méltólag, a világ tárlapjában páratlanul állott volna! Ki ne hallotta volna hírét a lengyel sírjának, melly maiglan Nvárad üdvleldejét disziti, azon sirnak, mellyre 850- és 851 minden tilalom s büntetés daczára hordák Bihar lelkes fiai s leányi a hála-virágfüzérek fris virányit. Egy szabadság fia nyugszik ott, egykor szobor általi örökítésére e nemzetnek várva, lengyel születés, ki bár muszka szolgálatban tábornoki rangot viselt, ügyünk igazságában meggyőződve, nem sejtve azt, hogy saját honunk szülötte fő Vezérében haza s saját árulójára találjon, azt irá G[örgey]nek, hogy a fegyverletételt halaszsza, nincs minden elveszve, ő néhány napok alatt, csak tartsa addig fen magát, 35 ezer vitézzel a magyar hadsereghez álland, s példáját többen követik. Hogy szavára a már megvesztegetett gaz áruló nem hajlott, jól tudjuk szomorú tapasztalatból. Jegyezzük meg ocsmány bűne czégé/reül még azt, miszerint e bizalom szavával visszaélve, levelét a muszka fő vezér Pas- |244] kievits kezébe játszva, bizonyos vérpadra hurczolá, mire maga az Ellen vezér is megborzadt! De mit csudálkoznánk? A ki hazáját elárulni képes, az minden egyébb aljas bűnök elkövetésére kész! Une inimilie ouverte, n' est pas aussi dangereuse, que la perfidie.* Lljra kezdtek dühöngni az üldözések, nem voltak törvények, de ön kényü törvény székek nem védők, nem vádlók, hanem gondolat kémek, ez a bűnhődtek előtt is ismeretlen bűnök nemei — fellebbezhetlen rögtön halálbüntetések. A gyanúsabbak börtönbe nyűgének, a nevesebbek, tiszta erényben fénylők, kitéve poroszlók durvaságainak, többnyire éjjel hurczollattak ki csendes lakukból, a nélkül, hogy kedves öveiktől elbúcsúzhattak volna. Voltak, kik elhagyva mindenüket, a rónák pusztáin vagy rengeteg vadonságaiban bujdokolva keresek menhelyeket, s viselek emésztő bánattal telt kebellel sorsuk csapásait, száműzetve övéik, világ s társalomtól. Ez utóbbiak sorában e sorok irója is tartozott. Gyakran felvillant elmémbe e honból, mellynek minden zugában az elölt polgári élet s szívtelen visszaélések botrányai látszottak, egy szabadabb hazába költözni, de nem tehetem, részint mert azon pénz öszveget, melly használható lett volna, öcsém - elég jogtalanul, alig pár száz forintokat hagyva — elvivé, részint mert éreztem, miként e hon, mellynek szerencséjén annyi boldogságot élveztem, enyém, szeretetem válhatlan tárgya balsorsában is! / Ugyan a világ melyik részében találtam volna az [245] embereket, külömbözőket az emberektói? De ugyan hova, merre fotottam volna? Nem vittem volna e velem, keblem bánattól vérző sebével összes fájdalmimat? Itt legalább közelebb, hírt halhatok azokról, kik szivemnek nem láthatva bár, kedvesek. Itt honfi elvbarátok adományán nem kell ugy, mint idegenek előtt pirulni arezomnak, s ha fájdalmaim súlya leterítend, mert mielőtt zsarnok oltaná éltemet, tőröm megteendi szolgálatát, azon öntudattal dűlök az enyészet helyére, hogy poraim imádott hazám földe födendi, s lessz ki részvéttel emlitendi nevemet! Bent maradtam. Előbbi helyemről B.T-hoz ajáltatám, hol több bajtársak közt szebb jövőt előtükröző eszme cserékkel, majd poharak csengéseivel, midőn magányban valék, könyvek olvasásával ölém az időt. Találkozásunk elvbarátim, szerencsétlen bajtársimmal ujjá teremte valómat, keblem mindég, de főleg ekkor különösen rokonszenvezett a szerencsétlenekkel! Mi sem fájt annyira, mint hogy rajtuk nem segíthetek, s midőn dölyfösen láttam elmenni az érzetlen gazdagot, helyzetével s időszakkal elégülten, lelkem felháborodék. Isten tudja! nem * Az Őszinte ellenségesség nem oly veszélyes, mint az alattomos.