Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)

NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz

mány dolga. Mintegy sértett kebellel halgatagul fojtám el fájdalmamat, nem a dicsvágyból, mert annak mindenütt nyitva áll tere az arra vállalkozónak, de a méltatlanság felett, el gondolva, miként annyi vészszel szentesitett hazafi tettek nem találtattak érdemeseknek arra, hogy őszinte bizalmát kiérdemeljem. Ez azért honszeretetemet legkevesebbé sem csüggeszté, sem a tervet, mellyet előre láttam, hogy csakugyan megyénk határain tul is nekünk kell végre hajtani, megváltoztatni képes nem volt. De hogy helyrehozhatlan hiba volt, mutatni fogja a következés, minthogy a később ki nevezett szelid, de tevékenytelen zalai kormánybiztos nem tudott Zalába több eredményt felmutatni, mint a mennyi fellelkesített népünk s néhány száz katonáink fegyvere s diadala utján reá háramlott. Holott én merem állítni, hogy ügyes vezéri kézben olly szép érzelmű nép, minővel a regényes Zala büszkélkedett, megtérülendő lett volna ama gyümölcsöket, mellyek a honra nézve üdvösek leendettek volna, s kiszámithatlan elönyüek ama forrásoknál fogva, mellyeknek [kebelében]* birtokában volt, [120] de mellyek / fájdalom, magukra hagyatva s kellőleg fel nem használva, mindenkor kegyes óhajoknak maradtak. A belügyministertöl ki nyervén megbízatásunkat S[omogy] megyébe folytatandó működésünkre nézve, minthogy Debrecenbe, hol a nemzet választottjai nagyobb részének játék s rendetlen dőzsölésbe sülyedt vetemültségének kelle szemtanujának lennem e válságos időkben, nagyon unatkoztam, e büszhödt körből sietek szülőföldemre lelkes népem közzé, melly óhajtva várt, s melly legkissebb jeladásra készen volt a beteg közanya bajai körül fiúi szívvel, éberen őrködni. Utunk Pesten viendvén keresztül, szállást a város vége felé fogadtam, mert a pajkos Henczi olly rémületbe hozá a fő város lakosait, hogy azok éjjel nappal, mint zugolyaikból kiűzött denevérek, sürögve forogva a város erdejébe költöztek. E látvány szórnom, de sajátságos volt. Különös jelenetet mutatott a város erdeje, melly utszákra felosztva, a benne felütött sátrakba szegénynek, boldognak menhelyet adott. Szegénynek, boldognak, mondám, mert itt hevert a gyepen egy fő rangú uri család, közelébe egy terhész, ott egy kényes hölgy, amott egy szolga, ott egy polgár, emitt koldus. Eszembe jutottak vándor őseink, a legrégibb századok [vándor]* kóbor népei, s ha nem olly komoly a vész, s nem a zsarnok önkény bombáji riasztják ki a békés lakosokat, szemléletükben, ki a természeti szabadságot, fesztéf-i j lenséget / bálványozom, s ki itt minden aristocratiát száműzött, testvéri érzettel egymáshoz fűzött egy családdá olvadt embertömeget láték, [keblem]* sajátságos élvet merítek. Ámde megszomorodék a gondolatra, miként e testvériséget a pillanat kényszere idézvén elő, alig múlik el annak vésze, robaja, a világ emberei ismét előbbi természet elleni undokságukat felöltendők, chinai falakat vonandnak ember és ember, család és család közzé, s a tanúság, mellyet a paloták duzs gazdag lakójának meritni kelle, miszerint „a földön minden múlékony, egyedül a sziv és szellemi nagyság éli tul az idők viharát" — olly hirtelen szétoszlott, mint a füst, melly a dörgő ágyuk vész tüzének kisérője volt. Emberi hiúság! Te gyáva köde az emberi léleknek ... Miben büszkélkedsz, mi a léted, ha nem álom, mi birtokod, h;i nem árnvék!? Másik tárgy, melly bámulatomat inkább, mint figyelmemet voná magára, ama ritka látvány volt, melly az ugy nevezett Ludoviceum (hajdan Orczy kert) melletti téren iszonyai vegyes mulatságot kölcsönze az ide sereglett nép ezeréinek. Ez ős Budánk Szentgellért hegyérőli bombáztatásának éji tüneménye volt, melly éjhomályban a magasról szikráztatván szét röppentyűit, mellyből majd kivillant villámként, s ekkor a külömben is szép fekvésű városnak minden tárgyait láthatóvá tevén, leirhatlan gyönyörű szint kölcsönze, majd egyszerre eltakarván az éj leple a csak néhány percig ki tündöklött tárgyakat, az előbbi vidor szin, miként elhaló élet, elenyészett, — olly valami rendkívüli volt, mellyhez hasonlót életemben soha nem láttam, [122J nem eddig mások sem. / Nem sok kedvünk, de mulatni való időm sem levén ez ostrom