Forrai Ibolya szerk.: "Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." - Negyvennyolcas idők 2. (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 5; Budapest, 1999)
NOSZLOPY ANTAL: Önéletrajz
szomszéd birtokosa báró Majthényi Jósef baranyai alispány helyett esmérvén el, ki az osztrákok elöl D[ebrecen]be menekült, hogy a jó öreg öröme el ne enyésszen, kért, hogy a báró tisztelt barátunk szerepét játszam le. Isten neki! Bele eggyezém. E gondolat jól mulattatott bennünket. Párbeszédbe vegyülénk, melly illyforma vala: - Molnár: Alig hogy / belépett a [89] nagyságos báró, tüstént felismerem. Istenem! Mennyit kell a hazáért az uraknak is szenvedni! (Nagyot sóhajtott.) Mint fog a nagyságos bárónő is örvendezni, ha férjét látandja holnap, mert ma én szolgálok a nagyságos urnák. —Én: Köszönöm, jó szomszéd! De azt figyelmébe ajánlom, hogy jelenlétem titokban tartassék, ha káromat nem akarja. -Ő: Ugyan, hogy gondol illyet a nagyságos báró ur? Hisz ismerhet már, mint ismert boldogult édes atja — mindég jó szomszédok voltunk. Sőt ha nagyságodat veszély fenyegeti, elrejtem én, hogy még hajszálát sem éri baj. -Én: S én megfogom ezt hálálni. —ő: Nem kívánok semmit, legfeljebb ha nagyságod malmom melletti kaszálójából nekem is, mint eddig, juttat egy darabkát szolgálatomért. —Én: Erre bizton számolhat. Hogy van nőm a bárónő? —ő: Hála Isten fris egészségben van, de szomorítja az, hogy nagyságod rég eltávozott, házi s kül gazdaságával magának kell bajlódni. —Én: Nekem is nehezen esik, de a haza első; elhozza Isten a napot, midőn megyém, mellyért szenvedek szabad lesz, s én is nyíltan, nem titokban lehetek szerencsés családom körébe leendni. - A nép millyen érzelmű jó szomszéd? -0: Vérét ontaná nagyságodért! Hisz mennyit áldozott értünk! —Én: Nem kétlem. És a haza ügye iránt? —ő: Szinte jól érez, kivált Baranya magyarsága, melly csak alkalmat vár, hogy igáját a németnek lerázhassa. —Én: Örömem tellik e nyilatkozat hallásába. Biztosítsa kend őket, hogy ez óra nem meszsze van. Ekkor lárczámból egy / hirdetményt vévén ki átadám, hogy azt a bárónőnek kézbe- [90j sitse, a magyar ügyek folyamáról tudomást szerzendőnek, miután én — felelék — még haza nem mehetek. Mondjon nevembe minden szépet! - Az asztal megteritetvén, jó izün falatoztunk, s ittunk a hazaért, hű fiaiért s tuladuna szabadságaért. Az öreg szívesen ajálva megbízatásom szerinti eljárásra magát, lepihentünk, utunkban legelőször nyoszolyába, s másnap hajnalba, mielőtt az öreg tévedését helyrehozhattuk volna, kedves szülő földünk erdei s halmai felé irányzott utunkat folytatók. Azon gondolat, hogy szeretett szülötte földünkhez közelgetünk, megkettőztetvén lépteinket, szivünk is sebesebben vert, s a kitűzött hazafi vállalat sükerülendési reménye egész kedélyünkre viditólag hatott. Illy érzülettel érénk Jákó határába, hol egy szántó paraszt magyar embertől tudtuk meg, hogy ez Tolnában végső falu. Örömünk gyermekies elragadtatásba tört ki, el vezettetők magunkat a Somogytól választó határ halmokig, holott, mint Robinson egykor, térdre omolva csókoltuk a földet, melly szülötte földünk megye határszélét képezé. Mondja valaki, hogy a szegény paraszt nem tud magasan érzeni! Ó ha a honszeretet azokban, kik sokkal messzebbre repülnek hazájokból, s nem mint önkényteseink, polgári kötelességsugallatából, de kéj vadászás végett, olly arányban tündöklene, — fő uraink nagyobb részét értem - ugy szolgaságtól e honnak soha félni nem kellett volna! / Szülőföldünkön utazánk, [91] hű bajtársinkat a népszerű hazafias daloktól alig tudtuk vissza tartani — itt is eszembe jutott: „Nescio qua natale solum — a Szülőföld iránti vonzalom kimagyarázhatlan hatálya. Sok felé szóratván már ekkor el hirdetmények, a józan ész annál nagyobb ovakodásra intett. E napon Berkibe jutánk ifj. Gróf Schmideg Kálmán barátunk előleges utasításából, kivel még, mint Görgey seregébeni kapitánnyal Tfüreden találkozánk, s kinek antik kastélya örökös nélkül szűkölködött, mint ez sok derék fiaink jószágain történt, kik a haza oltárán fegy* „Nescio qua natale solum duleedine cunctos / Ducit et immemores non sinit esse sui." - Nem tudom, a hon mily éddel von kit kit ölébe, / S emlékén feledést nem szivei ülni soha. (Ovidius: Pontusi levelek, I. 4. - Egyed Antal fordítása.)
