Forrai Ibolya szerk.: "Naplójegyzetei Krasznay Péter kemecsei lakosnak..." - Negyvennyolcas idők (A Néprajzi Múzeum forráskiadványai 4; Budapest, 1998)

„NAPLÓJEGYZETEI KRASZNAY PÉTER KEMECSEI LAKOSNAK..." Visszaemlékezések, 1830-1861 - Faluzások

bánság, a Marostól délnek eső megyék elszakítattak és az külön Birodalmi tartománya neveztetett Szerb Vajdaság nevezeti alatt. A törvénykezés a közigazgatástól el választatott, előbbi részére Járás bíróságok, utóbbi részére szolgabírói hivatalok, előbbire törvényszékek, utóbbira megyei hatóságok állítattak fel. Törvényekezés nyelve megmaradt ugyan Magyarnak, de a kormány rendeletek német nyelven érkeztek hozájuk, a mi elég fejtörést okozott a még mindig magyar tisztviselőknek, közöttük az én jő Berti bátyámnak is, a kit pompásan el lehetett volna adni német nyelven. A hozzá kinevezett szolgabíró Komjáthy Károly sem tudott németül, annyi könyebsége vőlt, hogy az írnoka Várady Gábor telyesen értette a németet, én belöllem sem veszett még ki egészen a Szepeségen szerzett kevés német tudás, tehát egy ideig csak fent tartottuk magunkat, de más hivatalokból részint a német nyelvbeni járatlanság, részben afeltámadt hazafiúi érzet miatt kezdettek gyakoriak lenni a kilépések. Egyszer azonban arra érkeztünk az Öreggel Bogdányba, hogy a Járás bíróságnál, melynek vezetője; Csuha Tamás halászi nagybirtokos vőlt, albíró Majos István, iktató Bodó Ferencz Kemecséről, sat. — eg)' az őszes hivatalok tagjait kigúnyoló úgynevezett pasquilus eredete iránt folyt a vizsgálat, mely azonban, hogy a szerkesztőjéül Kiss Mihály halászi birtokos lett kiderítve, a tölle való félelem folytán be lett szüntetve. Ebben az én Öregemről a többek között az állott, hogy „Gábor öcsém /Várad)/ fogja meg a kezemet, írjam alá németül a nevemet" - eire Bertus bácsi nemes haragra lobanván egyenesen Kiss Mihályhoz hajtatott, engem is magával vivén, olt azzal állított be, hogy ne gondold Miska pajlás, hog)' haragszom a pasquilusért azért jöttem hozzád, sőt ellenkezőleg, megköszönni jöttem neked, hogy eszemre térítettél, igazságod van, nem nekünk való a németet szolgálni, visza sem megyek a hivatalba többet, hanem egyenesen haza megyek és beadom a lemondásomat, amit meg is tett, példáját Csuha is követte. Kiknek a helyét azután holmi Cseh, Morva, Sváb, Szász beamlerekkel pótolván a kormány, rohamosan átment a világ egy még edig sohasem látott abszolút elvű átváltozásba, mely ellen azonban a menyire csak lehetett, hol merev paszívitással, hol nyilvános fel lépésekkel is igyekeztünk védekezni és átalyában sikerült őket a köznép előtt is gyűlölte és nevetségessé teni. Az idegen hangzású neveikkel volt a közönség legjobban megakadva, telyeséggel nem bírta az azokban előforduló dupla, tripla mással hangzókat kényelmesen kiejteni, hacsak azok közzé egy egy magányhangzót oda nem csempészett, például Szkricsákot Szekeresáknak, Drubákot Durubáknak ejtette ki, a mi a Dominusokat igen boszantotta, megnem foghatván, hogy miéit ne lehetne az ő díszes szláv neveiket oly ropogósán kiejteni, mint a hogy azok általuk kevélyen hagoztatnak. A Szabó Albert lemondása engemet is foglalkozás nélkül hagyott. Az öreg nagyon szívesen marasztalt, hogy maradjak nálla tovább is, az ő kiterjedi gazdálkodásában olyannyira szükséges volna neki egy olyan ügyes szorgalmas komoly gondolkozású fiu, mint én vagyok, de hát egyátalyában nern volt többé ok a miért ott maradjak, annyival is inkább, mivel Kemecsén megint nem szűnt meg az ellenem adig folytatott intrika. A hányszor igazán forrón szeretett jegyesemmet felkereshettem, mintegy pillántra fel lobbanó örömét esak hamar feltűnő szomorúság váltotta fel, a mi élnem fojtható sóhajtásokban és alig megoldható szótlanságában nyilatkozott. Sőt felmerült löbször, hogy szerelmes nyilatkozataimat vál vonogatással, kedvet 1 enséggel fogadta, ha pedig a mihez már mint jegyese jogosultnak hittem magamat megölelni, s keblemhez vonni akartam, neheztelő arczal igyekezett karjaim közül kibontakozni, arra pedig, hogy megcsókoljon, csak is megérkezésemkor vagy el búcsúzáskor vőlt, legtöbbször annya parancsával reá vehető. Minek okairól töbszöri kérdezősködésemre csak anyit mondott, hogy tudom én, hogy ugy sem leszünk mi egymáséi, hát jobb lesz, ha mielőbb végét vetjük az egész komédiának. Az igaz, hogy ilynemű nyilatkozatait mindenkor őszintének látszó zokogások közt és érzékeny sóhajtások között nyögte el, a mivel engem tökéletesen megfejthetlen kétségek közzé hajtott, mert előbb azt kezdettem hinni, hogy talán megbánta elhatározását és csak is annya unszolá-