NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

és a hevedercsat párhuzamait most nem emlitem. A felsorolt leletegyüttesek ismeretében nyilvánvaló, hogy csatunk a magyar honfoglalás korai szakaszára jellemző. A régészeti anyag mellett embertani is került elő: a koponyatető több darabja, valamint az alsó állkapocs egy töredéke, amelyben az őrlőfogakon kivül még ki sem nőtt bölcsességfog is rejtőzött. Tehát a sir fiatal férfié volt, övére két bronzcsatot erősítettek fel, ugyanugy, mint a keceli 3. sirban lelt övre. A halott mellé lószerszámát is eltemették (megmaradt a hevedercsat), s a férfi harcos voltára engednek következtetni a nyilhegytöredékek is. Mivel az ásatáskor kitermelt több száz köbméternyi földből csak egy sirhoz tartozó mellékletek kerültek elő, ugy gondoljuk, hogy a sánc építésekor csak egy magányos sirt, nem pedig egy temetőt bolygattak meg a sánc építői. Ennek alapján arra is gyanakodhatunk, hogy a magányos sir a honfoglalás idejéből, a 896 körüli évekből való, az eltemetett rokonsága, nemzetsége nem itt települt meg, hanem továbbvonult. Ezek után felmerül a kérdés, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy sir elenyésszen, fejfája (ha volt), sirhantja ne jelezze helyét? Aki az alföldi református temetőket ismeri, az tudja, hogy nem sok. A gaz benövi, az állat járja a sir hantját, eső, napfény porlasztja, szél döngeti fejfáját. A mi magányos sírunkat a felsorolt természeti erők mellett még a Tisza évenként ismétlődő árvizei is rombolták, s aligha hihetjük, hogy a temetés után egy-két évtizeddel látszott a sir helye. Fejtegetéseink alapján tehát fennáll annak a lehetősége, hogy a 910-920 közötti években a szabolcsi földvár épitői lelki ismeretfurdal ás nélkül kitermelhették azt a földtömeget, amely a honfoglaláskori harcos maradványait, sírjának mellékleteit rejthette. Azaz az első sánc építésének legkorábbi időpontja a 910-920 körüli évekre tehető, a bi ztos kormeghatározást történeti eseményekkel kell összhangba hozni. A második sánc nem egyéb, mint a földvár belső oldalának megvastagítása, másszóval a sánc építésének második időszaka. Az ehhez a periódushoz tartozó rétegek az előzőtől élesen elkülönülnek, nemcsak anyagukban, de leletekben is. A második periódus rétegeiből kizárólag olyan kerámiát ismerünk, amelyet a szakirodalom a X-XI. századra keltez: ritkán hullámvonalakkal, zömében körbefutó vonalkötegekkel díszített edénytöredékeket. Emiatt az épités időpontja bizonytalan, a történeti eseményeket tekintve két dátum kínálkozik. Ha a sánc a X.század elején épült, akkor megvastagítása, másszóval megerősítése történhetett az ezredforduló táján. A megerősítés időpontjára a másik történeti esemény az 1068-as kun betörés. László királyunknak a kunokkal vivott bökönyi csatáját a népi emlékezet még a mult században is őrizte, állítólag ő építtette volna ennek dicsőségére a kisvárdai Szent Péter és Pál templomot. Igy könnyen elképzelhető, hogy a dukátushoz tartozó vár megerősítése egy ujabb kun betörés ellen az ő idejére keltezhető. Mindenesetre szerette e helyet,nem véletlen, hogy az 1092-es országgyűlés, az úgynevezett szabolcsi zsinat Szabolcs városában, azaz földvárunkban folyt le. A földváron kivül, a környék legmagasabb pontján Fodor István kollégám (MNM) egy X. századi temető utolsó sírjait mentette meg, számszerint 17-t. A fegyver mellékletek alapján X. századi kiséret (az okleveles forrásokban később a miles néven feltűnő elem) temetője lehetett. Kovács László munkatársam a szomszédos Timár községben, szolgáló népek két X. századi temetőjét mentette meg szintén az enyészettől. Ugyanő Szabolcsban egy templom körüli temető 64 sirját tárta fel, ahová a váralja település lakói temetkeztek. Magam pedig egy próbaásatással tisztáztam, hogy a jelenlegi ref. templom Tiszántúl egyetlen fennálló XI. századi egyháza, eredetileg is háromhajósnak épült, oldalhajóinak pillérei ma a padló alatt, a földben állnak. Építésének, esetleges átépítéseinek biztos időpontját nagyméretű, de nem nagy költségű ásatás segítheti elő. A feltárások nyomán egy Árpád-kori város pontos helyrajzát rögzíthettük. Az ispánság központja a földvár, belsejében feltételezett, de ásatással még nem bizonyított épületekkel. A várárok K-i oldalán, egy kisebb magaslaton állott a háromhajós, Szűz Mária tiszteletére emelt egyház, amely az ispán temploma volt. A vártól távolabb (szintén keleti irányban), de nem messze fekvő váralja település megléte már az ezredfordulótól bizonyítható, lakói a vár körüli teendőket látták el, misehallgatásra és temetkezésre a település Szent Mihály tiszteletére emelt egyházát használták. Ez az immár biztosra vehető városkép nem társtalan a korai Árpád-korban! Az Árpád-kori magyar városok kutatói előtt nyilvánvalóan a legkézenfekvőbb példaként az ország ellentétes pontján fekvő Sopron neve merül fel. A soproni Belváros hosszú évek óta folyó régészeti ásatásai során kibontakozó u.n. vörös sánc a kora Árpád-kori Sopron megye központjával, az ispáni várral azonos. A város két legjelentősebb egyházát - éppúgy mint a szabolcsit - a Boldogságos Szűzről és Szent Mihályról nevezték el. S végezetül mindkettő fekvése megegyezik a szabolcsiakkal: a Boldogságos Szűz egyháza a várárok mentén állott, mig a váralja település Szent Mihály temploma - az esperesi plébánia - az ispáni vártól távolabb helyezkedik el. A megyerendszer kiépítésével egyidős egyházak közül a legtöbb helyen az ispán egyháza sorvadt el, ugyanakkor, amikor az