NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)
azzal azonosnak is mondható, a vele kapcsolatos részletproblémák: az anyagismeret, a jelenségek köre és felismerésük módja azonban alapvetően más, mint a hagyományos régészetben. A falkutatások jórészében épp ezért tevékeny részt vállaltak az építészek, akiknek szerkezeti, történeti-szerkezeti - és anyagismeretük e területen jól felhasználható volt. Az általuk birtokolt tudásanyagot azonban az e területen működő művészettörténészeknek és régészeknek is el kell sajátitaniok, a két tudománynak metodikai cikkek sorával kell az uj anyagot bekebeleznie, fel kell dolgozniok az idevonatkozó irásos történeti anyagot - a kőműves és ácsszerkezetek történetét, a kőműves és ács munkamódszerek sorát is. Az építőiparok történetéből eddig inkább csak a kőszerkezeteket és a kőfaragómesterséget vizsgálták. A kőfaragók szerepe a házépítésben pedig mindig másodrendű volt, párhuzamosan a kőszerkezetek csekély szerepével. Abban a periódusban, melyben az épitőmüvészetet elsősorban a kőszerkezetek határozták meg, sőt később is, a világi lakóépület, ezen belül pedig a városi lakóház csak fenntartással nevezhető művészeti terméknek. A lakóház lassan emelkedett az egyszerű építési feladattól a programozott, ideológiailag átdolgozott reprezentáció felé. Második, a területet egészében érintő probléma az érdeklődés, a tudományos feltárás korbeli felső határáé. Az eddigi vizsgálatok gyermekbetegsége a túlságos érdeklődés a középkori maradványok iránt, s ennek megfelelően a XVI. századi és utána következő századok emlékeinek szinte teljes elhanyagolása. Ez a középkori emlékek feltárása szempontjából is rendkívül veszélyes: a máig lakott városi épületek történetének feltárása bonyolult, a folyamatos használat az eredeti összefüggéseket nehezen kihámozható módon csonkította-pusztította. Talán legérthetőbb, ha a metodikai nehézségeket az Árpád-kori falvak feltárásánál tapasztaltakhoz hasonlítom. Mint ezeknél is: a kutatás nem hanyagolhatja el a kései jelenségek regisztrálását, mert "lejjebb" nem talál összefüggő egészet, mert sok korai jelenség csak a késeiekben való tükröződése által láthatóA kései anyag: a városi lakóház reneszánsz ill. törökkori, majd barokk korszaka alig feldolgozott. Az eddigi kutatások kevésszámú adatot regisztráltak, következésképpen ezt az anyagot bizonyos mér,tékig pusztították is. Ez viszont annak a ténynek következménye, hogy az újkori lakóház feldolgozását sem a művészettörténet, sem a régészet nem vállalta kutatási területül. Tisztán kell látnunk: a tárgyi történeti anyaggal foglalkozó tudományok csak kb. a mult század közepe utáni periódusban tudnak minden társadalmilag fontos réteg anyagi kultúrájáról kielégítő képet adni az irásos, rajzi stb. források alapján, csak ettől az időponttól kezdve nélkülözhetjük az ilyen "régészeti" feltárásokat. A régészek és néprajzosok számára ismeretes ez a probléma a lakóházakénál jóval "frekventáltabb" területről is: a kerámia kutatásában ugyanez a periódus a bizonyos mértékig fehér folt: a néprajzi anyag inkább csak a XIX. század elejétől teljes, az iparművészeti anyag pedig csak a korszak társadalma felsőbb rétegeinek igényét kielégítő tárgyakat ismeri jól. Véleményem szerint a műemléki helyreállításoknál foglalkoztatott régészeknek és művészettörténészeknek közös feladata a vonatkozó épületanyag megismerése, az egyes tudományágak területének elhatárolása egészségtelen lenne. A produkált ismeretanyag interpretálása azonban olyan feladat, melyben a két tudományág sajátos szempontjainak megfelelően dolgozhatik, s amelyben a történeti néprajznak is fontos szerep jut. Visszatérve a szorosabban vett téma, a középkori városi építészet területére: az elmúlt huszonöt év gazdag anyagot produkált. Baj, hogy viszonylag kis területen. Az emiitett ráckevei, kőszegi, fehérvári, pécsi, sőt gyöngyösi leletek bizonyították: alapos feltárások az ország sokkal több pontján indokoltak. Ezek elvégzése visszahatna az összefüggőbb gazdagabb budai és soproni anyag interpretálására is. Az eddigi publikációk kevéssé éltek a komparatisztika eszközeivel: saját anyagukat túlságosan egyedinek érezve kevés általános megállapítást eredményeztek. Általában kidolgozottnak, vagy a kidolgozás utján levőnek tekinthetjük a feltárt anyagnak a hagyományos művészettörténeti emlékanyaggal érintkező részeit (kőszerkezetek, festések, részletmegoldások) s csak kezdeménynek azt, ami a házanyag sajátszerű vonásaival van összefüggésben, igy a telekhasználat, beépítési formák, funkcionális felépítés stb. kérdéseit. Az utóbbi évek kutatásai - legalábbis számomra, Sopronban - bizonyították, hogy önálló beépítési típusok sorával kell számolnunk, melyeknek sajátos eredete és fejlődése van. Könnyebben kitapintható for-