NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

tásra következtethetünk, v.ö. Endrei W., Sz 104 (1970) 292. o. 42. j. - A posztópecsételés szokásaira ld. még Lerner, F., Ciba Rundschau (1968/4) 2-15. (itt a 10 a-d kép Budáról előkerült posztózáró ólompecsétet ábrá 'ol). °°Kubiny i, A., Die wirtschaftliche Wirkung des Fernhandels auf das Leben der Städte Ofen und Pest am Ende des 15. und in der ersten Hälfte des 16. Jahrhunderts. Sajtó alatt. (Köln.) Ol Manolescu, R., Studii si materiale de istorie medie 2 (1957) 163. - 1503-ban csak Brassón keresztül 2 402 650 kés ment ki az országból, legnagyobb részben stájer készítmény. (Erre ld. u.o. 158, 161.) 32 " V.ö. Szűcs i.m. 49.0. 114. j,, 82. - Bácskai, Magyar Mezovárosok i. m. - valamint a sajtó alatti Budapest Története II. kötetébe irt fejezetünket. Még Pozsonyban is sok késes működött: Ortvay T., Pozsony város története. II.k. (Pozsony 1903) 204-206. - A főleg stájer késeket exportáló erdélyi városokban is működtek késgyártó céhek, de egyébként sem volt jelentéktelen késgyártásuk. Stefan Pascu, Mestesugurile din Transilvania pina in secolul al XVI-lea, H.n. 1954, - 67, 164-172, 238-239. 33 ' 'Kováts F., Nyugat-Magyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harminczadkönyv alapján. Történet-statisztikai tanulmány. (Társadalom- és gazdaságtörténeti kutatások I.) (Bp. 1902) 126. 34 rr A Pest városi tanács egy keltezetlenül fennmaradt, de az 1460-as évekre keltezhető céhszabályzatot adott ki a kardcsiszárok számára. Ennek értelmében feladataik közé tartozik a kardok és "biccellus"-ok tisztítása és csiszolása, melyeket a piacon vásárolnak. Ennek analógiáját elképzelhetjük a késeseknél is. A szabályzatnak a biccellusra vonatkozó pontja azonban más szempontból is érdekes. A csiszárok ugyanis tisztítás és csiszolás (és utána viszonteladási) céljára bárhol készült kardokat vásárolhattak, biccellust azonban csak hazai gyártmányút ("Instituimus etiam quod nemo Magistrorum ipsorum Biccellos extra Regnum paratos et laboratos emere praesumat, ubi omnes tales biccellos ab emptoribus aufferri, volumus...") (Kovachich, M.G., Formulae solennes styli (Pesthini 1799) 435.) A szabályzat különben azt is előírta, hogy a helyi kovácsok megbízásából tisztított és csiszolt "biccellus"-okért mennyit kérhetnek. E szerint a "modern" kor szokása szerint készitett hosszú biccellusoknál, amelyeknek markolata bőrrel van bevonva, hüvelyükkel együtt kilencet kell megmunkálniuk egy aranyforintért, mig a régi módon készült hosszú biccellusokból tizet dolgoznak meg ugyanezért a pénzért. A régi mód azt jelenti, hogy a markolat nincs bevonva, hanem egyszerűen szarvból készült. Mielőtt ennek az adatnak a jelentőségét kivizsgálnánk, meg kell határoznunk, hogy mit értünk a "biccellus", vagy bicellus alatt. Bartal szótára "csákány, hajtó szijas tőr"-nek fordítja. (Glossarium mediae et infimae latinitatis regni Hungáriáé (Lipsiae-Budapestini 1901) 76.) A fenti szabályzat a tőr értelmezés mellett szól. Előfordul a bicellus a Budán és Pesten is érvényben volt "Hét város törvényeiben" (az u.n. tárnoki jogban). Ez ugyanis ismeri azt az esetet, ha valaki másnak az orrát "per ictum bucelli (bicelli)" levágja. (Budae 1803/152.) Mivel az "ictus" szó ütést és csapást egyaránt jelent, ez az adat csak azt bizonyítja, hogy középkori polgárságunk bicellussal felfegyverkezve járt. Egyértelműen tőrnek értelmezi viszont egy 1515 évi oklevél, ("accinctus pugione, seu biccello, eundem biccellum quasi usque ad medium extrahens nudum".) Hajnik I., A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. (Bp. 1899) 430.o. 13.j. - Formáját is ismerjük. A Képes Krónika szerint ugyanis Zách Feliciánt nyaka és lapockája között bicellusszal szúrva át (transfixit!) ölték meg. Bár Geréb László csákánnyal fordítja a szót, ez téves. Képes Krónika. II.k. (Bp. 1964) 176. - A Krónika miniaturáján világosan felismerhető a hosszú, egyenes, kétélű tőr. (Id. kiadás, I.k.141.) Nagyon hasonlít a G. M a gy a r Mária által nyugatinak tartott XV. századi tőrhöz a budai vár leletei között. BpR 17 (1956) 247, 249. Mindebből tehát az következik, hogy városaink hatóságai ezt a nagyon elterjedt hazai fegyverfajta esetében védték az itthoni ipart. Bár a szabályzat tiltó rendelkezése a mellett szól, hogy nem mindig tartották be, talán nem véletlen, hogy alig hoznak be Pozsonynál kardot, tőrt azonban egyet sem. (Kováts i.m. 124-125.) Ez pedig valószínűvé teszi, hogyha régészeink tőrpengét találnak, hazai gyártmányú lehet, és igy összehasonlításra alkalmas a feltehetően külföldi késpengékkel. Nyilvánvaló azonban, hogy nagyobb összehasonlító anyagra lenne szükség. 51