NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

és temető került, középkori épület kisebb kövekből álló falát alapozás nélkül emelték római padlótégla töredékek szintjére. Esztergomban az Árpád-kori vár a kelta-római burgusra épült, a nép vándorlás kori réteg hiánya azonban inkább a kontinuitás ellen szól. Sopronban római emlékanyagra rögtön X-XII. századi réteg következése legalább egyes pontokra ugyanezt mutatja, a római város utcarendszerében mindenesetre nagy változások következtek be. A kontinuitás ill. a római örökség fogalmi tisztázásához az elmúlt másfél évtized magyar régészeti és történeti kutatása lényegesen hozzájárult, megismertük a külföldi polgári történettudomány egyes kiválóságainak módszerbeli fejlődését és világosabban ért jük a marxizmus klasszikus útmutatásait. Az antik város és a középkori város fogalmának társadalmigazdasági felfogása az általános kontinuitást természetesen kizárja, de az antik helyén való középkori megujulás lehetőségét már Engels elismerte. Régészeink joggal kutatták hát a nagy ókori folyamat végét és a középkori folyamat előtörténetét, alapossággal és sok részleteredménnyel. Nagy figyelmet lehetett fordítani a kontinuitás érvényesülési fokainak területi sávjaira. F. Vercauteren a X-XI. századi városfejlődésben területileg különböztette meg azokat a típusokat, amelyekben a) a fejlődés gyakran a római városok belsejében folyt le, b) ahol a fejlődés csaknem mindig az antik falövezeten kivül ment végbe, c) ahol a fejlődés egy-egy kastély, burgus, apátság melletti városias külváros kialakulása. Az illusztris szerző b) és c) variánsai érdekes fogódzópontok a dunai tájra. Ez a topográfiakutatásban is ösztönző lehet. Vercauteren a települési folytonosság mellett más szempontokra is tekintettel volt: 1. Az antik városok egy része megőrzött bizonyos gazdasági funkciókat, s a középkorban majd nagy szerepet játszik, 2. mások viszont csak püspöki székhelyek maradnak, s alig, vagy éppen semmi részt nem vállalnak a XI-XII. századi gazdasági és társadalmi újjászületésből, 3. emellett uj helyek alakulnak, olyan jövővel, amely ragyogóbb, mint sok antik városé. Ez alapon társadalmi téren egymás mellé állított bizonyos kontinuitást és bizonyos forradalmat. (De la cité antique ä la commune médiévale. 1962.; Die spátantike Civitas im frühen Mittelalter. 1962.) Ez a differenciálás megint csak aláhúzza, hogy a Kárpát-medence viszonyai között irreális volna a XI-XII. század előttre városias forgalmi és termelési szint elképzelése. Ellenkezőleg nagy társadalmi és települési folyamat gyanánt kell felfognunk korai városfejlődésünket. A magyarországi szlávok településeinek a városelőzmények sorában való számontartása is különféle felfogásokat jelent, a kérdésben eszmecsere folyik a lengyel és szlovák tudománnyal. Mint Kelet-Európához fűző történeti jelenséggel kell számolni a magyarországi -grád végződésű helynevekkel, lengyel, németországi, cseh, orosz helynevekhez kapcsolódnak. Már az eddigi példák is mutatják, hogy a történész, régész, műemlékvédelmi, településföldrajzi és helynévelemző nyelvész szakemberek együttműködésének mennyit köszönhetünk és mennyire szükséges az együttműködés elmélyítése. Ugyanakkor az építkezések, a leletmentés, az állagmegóvás ellentmondásos összefüggésekben állanak, amint Sopron, Veszprém, a pesti Belváros példái mutatták. A korántsem minden helyre kiterjedt régészeti kutatások is megerősítik, hogy legkorábbi ispáni, püspöki és királyi székhelyeink, első vásárhelyeink csupán egy része fejlődött várossá. Ha István veszprémi oklevele helységeit tekintjük, Veszprém, Fehérvár, Kolon, Visegrád esetében régészeti ásatások számottevő eredményeiről emlékezhetünk meg, Urhida "város" feltárása a későbbiekben hozhat eredményt. Kolont XVI. századi pusztulási terület formájában lelhette fel a kutatás. Visegrádon a kora Árpád-kori ispáni várként használt római tábor, a Salamon tornyának nevezett alsóvár, egyházi leletek, temető mutatnak jelentősebb korai településre. A korai központok más része alacsonyabb szinten rekedt meg, vagy város alatti színvonalra süllyedt. (Békés, Bihar, Baranyavár, Borsod, Csongrád, Heves, Hont, Nógrád, Somogyvár, Szabolcs, Tolna, Torna, Zemplén.) Az elhanyatlott, aprónak maradt korai városok azonban külföldön sem ritkák: Asse, Elewijt, Durbuy Németalföldön, Hauenstein Badenben (J.Dhondt: La vie urbaine dans le bassin de l'Escaut et sur la cőte 29.o.; A. Joris: La notion de "ville" 90. o.) Várat, székhelyet nélkülöző helyek viszont voltak, amelyek mégis várossá fejlődtek. Ilyen értelemben történelmünk város nélküli korszakáról is beszélhetünk. A változó királyi székhelyek, az allodiumok és udvarházak hosszú sora, a szolgáltató népelemek iparos és egyéb falvai, egyházi központok voltak a jellemzők. A városelőzmények szintjének felderitéséhez ezeknek az elemeknek fejlettségét ill. sűrűségét is vizsgálni kell, ha nem is kívánok a további előadás-témákra kiterjedni. A mi irott forrásviszonya

ink között különösen nagy a fontossága a régészeti, technikatörténeti kutatásoknak, a városfejlődés középkori menetének felderítésében. Ebben a tekintetben a régészeti, kohászattörténeti és nyelvészeti megfigyelések sok eredményt hoztak: a szláv vasbányászat magyar továbbélése (Vasas, Sarlós), a fejedelmi ill. királyi szolgálónépek közép- és nyugat-európai analógiái (Heckenast Gusztáv kutatásai) hozzá kapcsolódnak a helynév elemzésen alapuló kutatásokhoz. A szép számú Árpádkori kohófeltárás (Kőszeg-Abláncpatak, Vasvár, Trizs, Imola, Uppony, Felsőkelecsény stb.) termé-