NAGY EMESE (szerk.): KÖZÉPKORI RÉGÉSZETI TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAK 1970. december 8—10. / Régészeti Füzetek II/14. (Magyar Nemzeti Múzeum Budapest, 1971)

A numizmatikus elsősorban magából a pénzből, tehát a feliratból, illetve éremképből igyekszik a meghatározást elvégezni. Ezek vagy egyértelműen utalnak a kibocsátóra, vagy - és többnyire ez az eset már korábban meghatározott formákhoz, képekhez viszonyítva határozza meg. Ilyenkor veszi igénybe az epigráfia, ikonográfia, szfragisztika segítségét is. Teljesen ismeretlen tipus meghatározásánál természetesen szerencsés esetben rendkívül nagy segítséget nyújthat a régészet, amennyiben pontos rétegből származtatható. Természetesen vannak eddig meg nem oldott jegyek, jelek, amelyeknek megoldása a jövőkutatásának feladata, más sióval vannak olyan pénzek, típusok, amelyeknek megismerése ma még nem kielégítő. Nem szóltunk még a suly- és finomságvizsgálatról. Első látásra ugy tűnik, hogy ezekhez az egzakt kutatási módszerekhez nem férhet kétség. Egy pénzt lemérünk lehetőleg maximális pontossággal és azon változtatni nem lehet. Ez önmagában igy van. De egy pénzt azért mérünk le, hogy abból következtethessünk átlagsulyra, kiverési súlyra, ezen keresztül pedig a pénzrendszerre. Ehhez a vizsgálathoz természetesen csak ép példányokat lehet használni. S ez a probléma. Nem minden esetben tudjuk ugyanis megállapítani egy pénz épségét. A legbizonytalanabb a helyzet a középkori pénzeknél. Ennek egyik oka a középkor "al marco" verése, másik a technikája. Vagyis nem határozták meg egy pénznemnek darabonkénti súlyát, csupán egy sulyegységből - font, márka - kiverendő érmek darabszámát. Ez természetesen adott bizonyos átlagsulyt, amitől nem tul sokkal térhettek el, de bizonyos sulydilatáció természetes; ugyanis a lemezt kalapálva vékonyították, tehát nem lehetett egyenletesen vastag. Ilyen méréseink azt bizonyították, hogy azonos tipusu pénznél előfordult kétszeres, háromszoros vastagság is másikhoz viszonyítva. Problémát jelent egy pénz épségének megállapítása is. Ugyanis igen gyakran az elő- és hátlap éremképe nem fedi egymást pontosan, veréskor elcsúszott, igy előfordul, hogy éremképen kivüli üres rész tartozik a pénzhez, mig más esetben az éremkép hiányos. A sulycsonkitás általános formája a körülnyirás volt, s természetes, hogy elcsúszott verés esetében az üres rész került levágásra, illetve annak egy része. Mivel egy darabnak nincs megadott törvényes súlya, elképzelhető, hogy teljesen épnek tartunk megnyírt példányt, ugyanakkor megnyirtnak vélünk - viszonylag nagy éremképhiány miatt - ép pédányt. Figyelembe véve a lemezvastagságnál emiitett megfigyeléseinket, elképzelhető olyan csonkított példány is, amely az átlagsulynak felette van, s lehet ép, jóval átlagsulyon aluli, amelynek még éremképe is hiányos. A finomságvizsgálatok egzaktságához ugyancsak nem fér kétség. Itt későbbi behatások lehetetlenek, ennél fogva használhatóbbak is. A pénz megismerésének szempontjából az a lényeges csupán, hogy a fémnek milyen az összetétele, s erre pontos választ is tudunk adni, de rendkívül fontos gazdaságtörténeti következtetéseket is lehet belőle levonni, amire később még visszatérünk. A finomság, illetve összetétel vizsgálatánál kell megemlítenünk egy feltevést. Bár előre kijelenthetjük, hogy nem vezethet célra, mégis meg kell említenünk, mert mint lehetőség felmerül. Főként a gazdaságtörténetnek lenne lényeges, ha megtudnánk, hol bányászták a pénz nyersanyagát. Tehát ha ismerem az ezüst összetételét, elvileg meg lehet találni az ilyen összetételű nyersanyagot adó bányát is. Ez három ok miatt lehetetlen. Egyrészt, mert kimerült, középkori teliérek nyersanyagvizsgálatának lehetősége nem áll rendelkezésünkre. Másrészt tudjuk, hogy a pénzveréshez szükséges nyersanyagot a legkülönbözőbb módon -bányászat, pagament - szerezték be, s végül a verdében adtak hozzá más anyagot is. Bizonyításul végeztettünk ilyen vizsgálatokat, s a gyakorlat bizonyította elméleti feltevésünket, az árpádkori pénzek pontos elemzése után azt a választ kaptuk, hogy ilyen összetételű ezüstbánya a Kárpátmedencében nincs. Persze azért ha különböző csoportokat lehetne megállapítani, mondana valamit. Ehhez azonban oly sok vizsgálatra lenne szükség, amelyre jelen pillanatban nincs lehetőségünk. Ezzel lényegében befejeztük egy pénz, mint egyedi példány megismerésének kritériumait és módszereit. Emiitettük, hogy a pénz, mint kivert érem, történeti viszonylatban többnyire régészeti tárgy, tehát a numizmatikának lényegi kapcsolata van a régészettel. Speciális jellegénél fogva azonban mégsem azonosítható vele. A különbség már az anyag előkerülésénél és értékelésénél kezdődik. Különösen fontos szerepe van a pénznek az ásatásoknál, telepásatásnál pontosan keltezi a réteget, temetőnél is pontos meghatározást ad. Ez az eredmény azonban csupán a numizmatika segítsége a régészetnek, saját maga számára csekély a jelentősége. Sokkal fontosabb a kincslelet, sőt numizmatikai megfigyelésekre majdnem kizárólag ez alkalmas. A leletek feldolgozásának módszere igen sokban azonos a régészettel: előkerülés, valószinüleges elrejtés, leirás, meghatározás, értékelés stb. Ugyanúgy, sőt talán kissé hangsúlyozottabban használatosak a szemléltető - térkép, statisztika stb. - módszerek, kivéve a fénykép, mivel - mint fentebb emiitettük - a pénz többnyire nem egyedi tárgy, hanem tipus. 19