Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

3-4. TEREM - A bronzkor (Kr. e. 2800-Kr. e. 800) (Szatmári Ildikó)

40. Madáralakokkal díszített bronzüst, bronzbográcsok, bronzsisak a hajdúböszörményi bronzkincsből, Kr. e. 10. század 62 részét a Tiszában, Körösben, Szamosban, illetve a Balatonban találták. A folyóvizekben, mocsarakban, tavakban előforduló kardleletekkel több európai kutató foglalkozott már, vizsgálva azokat az okokat, melyek az elrejtés e sajátos módját kiválthatták. Egyelőre nem sikerült megoldást találni. Egy észrevétel azonban nem hagyható figyelmen kívül a magyarországi kardokkal kapcsolatban sem, annak ellenére, hogy a tárgyak felszínre kerülésében a véletlenek jelentős szerepet játszottak. Úgy tűnik, hogy a legtöbb bronzkardot fontos átkelőhelyeknél, révnél vagy rév közelében találták. Mindez azt valószínűsíti (és ebben a kutatók többsége egyetért), hogy a folyókon, vizeken való sikeres átkelés érdekében vetették áldozatként vízbe ezeket a fegyvereket. 11. A BRONZMŰVESSÉG KÖZPONTJAI A Kr. e. 2. évezred utolsó századaiban a Kárpát-medence nyugati és keleti felében eltérő hagyományokkal rendelkező, más gazdaságitársadalmi hátterű népcsoportok éltek. A legnagyobb - a Dunántúl és a Duna-Tisza közét is magában foglaló - településterülete annak a népcsoportnak volt (urnamezős kultúra), mely az egész közép- és felső-dunai térséget uraló nagy bronzkori kultúrkör keleti egységéhez tartozott. Mind kapcsolatrendszerükben, mind eredetükben különböztek az előbbitől az északmagyarországi, délkelet-szlovákiai hegyvidéken élő közösségek (Kyjatice-kultúra). A Kr. e. 12. században a Tiszántúlon kialakult harmadik nagy kultúrkör (Gáva-kultúra) befolyá-