Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)
3-4. TEREM - A bronzkor (Kr. e. 2800-Kr. e. 800) (Szatmári Ildikó)
szág területén, Sopron és Velem-Szentvid közelében vezetett Európa egyik legfőbb kereskedelmi útvonala, a borostyánút. A Balti-tenger partvidékén található megkövesedett fenyőgyantát, a borostyánt ezen szállították az Adria mentén Mükénébe, Levantéra, sőt tovább. Ritka kereskedelmi árunak számított a fazekastermék, mivel törékeny volta miatt a szállítás nagy körültekintést igényelt. Szinte kivételnek tekinthetők a Kr. e. 17-16. században a Dunántúlon élt népesség (dunántúli mészbetétes edények kultúrája) által készített gazdag mintával díszített mészbetétes kerámiák, melyek a Kárpát-medence valamennyi korabeli népéhez eljutottak. Az előbbieknél fiatalabbak (Kr. e. 14. század, koszideri időszak) azok a Dunántúlon előkerült bronz karperecek, melyek a magyarországi leletanyagban ritkák. A vastag, kiszélesedő, gyakran díszített végekkel ellátott példányok bizonyosan horvátországi vagy szerbiai importdarabok. A bronzkor végén (Kr. e. 10-9. század) a Tisza vidéki bronzműves mesterek legszebb termékei a bronzedények voltak. Az itt készült bronzbográcsok olyan távoli területekre is eljutottak, mint Kelet-Franciaország vagy Délés Észak-Németország. Ugyanekkor a Tisza vidéki műhelyek is átvették a más területekről származó bronzedény formák készítését. Ilyenek voltak a bütyökmintával díszített középeurópai eredetű csészék. 6. A TÚLVILÁGI ÉLET SZÍNTERE, A TEMETŐ A Kárpát-medence bronzkori lakóinak hiedelemvilágából legjobban a temetkezési szokásokhoz kapcsolódókat ismerjük. Hitelesen feltárt sírok ezrei - melyek egy részében, a korhasztásos temetkezésekben (csontvázas sírok) felöltöztetve temették el a halottakat - bizonyítják, hogy a bronzkori ember is a földi élet folytatásaként képzelte el a halál utáni túlvilági létet. Az eltérő etnikai csoportok bármely formáját is választották az elhantolásnak, mindegyikben közös vonás volt a szigorú szabályszerűség. Az eltemetés rendje, a viseleti és használati tárgyak sírokon belüli elhelyezése általában utal az elhunyt nemére, életkorára és társadalmi rangjára. A bronzkor folyamán két fő temetkezési mód terjedt el a Kárpát-medencében. A korhasztásos temetkezés leggyakoribb formája a test zsugorított helyzetben történő sírba helyezése volt. Ez a bronzkor első felében a Tisza vidéki teli kultúrák népcsoportjaira, valamint a Kr. e. 15-14. században a Közép-Duna-medencébe nyugat felől érkező, vadász-pásztor életmódot folytató népességre (halomsíros kultúra) voltjellemző. Az eltemetés másik módja a hamvasztás volt. A bronzkori népek körében elterjedtebb utóbbi szokás a Kr. e. 12. századtól kezdve a területünkön élőknek szinte kizárólagos temetkezési módja lett. A Tiszafüreden előkerült zsugorított csontvázas sírok jól mutatják azt a szigorú rítust, mellyel a Kr. e. 2. évezred középső harmadában a Kelet-Magyarországon élt népesség (füzesabonyi kultúra) halottait eltemette: a férfiak mindig jobb, a nők mindig bal oldalukon feküdtek úgy, hogy arcuk kelet felé nézett. A sírok mellékletei a viselet és fegyverek részét képező tárgyak, illetve edények. Az előbbieket minden esetben úgy helyezték el, ahogy azokat az életben is viselték. A női és gyermeksír ruhakapcsoló tűit a váltaknál találták, a gyermeksír csüngője a mellrészen feküdt, míg a lábperec a bokán volt. Kiemelkedő jelentőségű az 54-es férfi sír bronzfegyvere. A Kárpátmedencében egyedülálló módon szinte teljesen megmaradt a harci csákány nyelét borító bronzlemez. Az edénymellékletek közül a tálakat a láb környékén, a bögréket, korsókat a mell, térd, boka közelében tették a sírokba. A bemutatott hamvasztásos urnasírok a több száz évig használt (Kr. e. 1900-1450), 1600 sírós, hatalmas dunaújvárosi temető eltérő időszakaiból (nagyrévi, kisapostagi, vatyai kultúrák) származnak. A temető belső elrendezése, az ovális sírcsoportok elkülönülése itt is a nagycsaládi egység sajátos tükröződése. A
