Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)
2. TEREM - Az újkőkor és a rézkor (Kr. e. 6000-Kr. e. 2800) (Kalicz Nándor-Raczky Pál)
24. Férfisír részlete, Polgár-Csőszhalom, újkőkor, Kr. e. 4700-4400 különbözött az Alföldön és a Dunántúlon. Az Alföld folyókkal és áradmányos területekkel szabdalt vidékét ligetes, sztyeppes és ártéri erdőfoltokkal tagolt változatos kistájak uralták. Ezzel szemben a Dunántúl dombokkal és alacsonyabb hegyekkel gazdagon tagolt területének nagyobb részét összefüggő, nagy tűlevelű és lombos erdők foglalták el. A természeti adottságoknak ez a lényegi különbsége az Alföld és a Dunántúl eltérő kulturális formáiban is testet öltött, melyet elsősorban a régészeti hagyaték képvisel. A településeken kívüli vad környezet szolgáltatta ugyanis a népesség kiegészítő élelem- és nyersanyagforrásait, és így befolyásolta a kultúrák belső viszonyait. A legfontosabb vadászott állatok közül az újkőkor és rézkor folyamán az őstulok, szarvas, őz és a vadkan említhető, ritkábban a medve, sőt még az oroszlán is előfordult. Ezek a megélhetés számára fontos vad állatfajok az akkori ember ábrázolásaiban, szimbólumaiban is fontos helyet foglaltak el. A Kárpát-medence vizei, mocsarai rendkívül gazdagok voltak halban, kagylóban, csigában és különböző vízi madarakban. Arra, hogy ezeket a vad környezet által nyújtott élelemforrásokat is kihasználták, a településeken talált különböző maradványokból, az állatok elejtésére vagy elfogására szolgáló nyílhegyekből, szigonyokból és horgokból, valamint a hálónehezékekből következtethetünk. Egy esetben előkerült az őstulok gerincébe fúródott nyílhegy is. Az is fontos mozzanata az újkőkornak, hogy általános volt a mindennapi tárgyak, eszközök készítése szarvas és őz agancsából, de a többi vadászott állat csontjából is. Az őskor ezen időszakának vadászata, halászata jelentős összefogást igényelt, s ez nyilván a zsákmány megosztására, hazaszállítására is kihatott. Ugyanakkor egy-egy kivételes képességű vadász nagy tiszteletet, megbecsülést vívhatott ki a közösségen belül, melynek egyik jele lehet az ilyen egyének sírjába elhelyezett vadkan állkapocs vagy vadkanagyarból csiszolt ívelt lemezpár (24. kép). Többek között e tényből is sejthető, hogy az elejtett vadállatok nem csupán táplálékforrásnak számítottak, hanem egyes testrészeik megszerzésének szimbolikus jelentősége lehetett. Az újkőkor és rézkor folyamán egyaránt mágikus jelentést hordoztak az őstulok koponyák, illetve szarvak. Ezeket gyakran a település házai alá helyezték, vagy oromdíszként függesztették ki a házak falára, de agyagból is sokszor megmintázták mint önálló plasztikát vagy mint a házak berendezésének díszeit. Az őstulok és általában a bika kultusza a Közel-Kelettől az Alföldig folyamatos, gyakori és igen változatos ábrázolásokban öltött testet. Mindez azt bizonyítja, hogy az anyagi kultúra körvonalazott rokonsága mögött a hitvilág, a vallási elképzelések közös gyökerei is felismerhetők.